A tél, ugyan egy kissé megkésve, de azért mégiscsak megérkezett. Az állandósult fagyban csak a hideget jól tűrő állatok maradtak ébren. A sünök, így Gombóc is, mohák és levelek között aludta édes álmát. A méhek sem szálltak ki a kaptárból már hetek óta. Szurka több ezer méhtársával együtt egy nagy fürtté olvadtak össze a kaptárban, hogy így védjék egymást a fagyoktól.
Persze van aki hóban, fagyban sem érzi rosszul magát és esze ágában sincs hónapokon keresztül elbújva élni. Csőrke ugyanúgy tette a dolgát, mint az év bármelyik más évszakában. Persze kevesebbszer kelt útra, kevesebb élelmet talált és kevesebb elfoglaltsága akadt, de ennek ellenére szerette a telet. Azért tetszett neki a tél, mert izgalmasnak találta. Tulajdonképpen egész nap ücsörgött a fészkében és a körülötte élő állatok megfigyelésével töltötte az időt. Azt nézte, hogy melyik állat hogyan éli meg, hogyan küzd a hideggel, hogyan próbálja átvészelni ezeket a sivár és kemény hónapokat.
Nagyon szép és érdekes látványt nyújtottak az őzek. Ahogyan csoportosan beóvatoskodtak a fák közé és olyan halkan vonultak a fagyott rügyeket keresni, hogy szinte észrevétlenek maradtak. Csőrke megmosolyogta, hogy mennyire ijedősek. Mikor valamelyik őz rálépett egy faágra és az reccsent a patája alatt, úgy megrémültek, hogy futásnak eredtek. Persze hamar rájöttek, hogy nem kergeti őket senki és akkor megint visszasettenkedtek a fák közé. Csőrkének tetszettek ezek a szép, békés jószágok. Csodálatosnak találta, ahogyan négyen-öten szorosan egymás mellett lépkednek a fák között. Nyugalom áradt belőlük és ez olyan kellemes érzést okozott Csőrkének, ahogyan odafentről figyelte az őzeket.
Persze a rókát már cseppet sem találta kellemes látványnak. Felborzolódott a hátán a toll, mikor a vörös bundás jószágot meglátta a hóban osonni. Szinte kúszott a ravaszdi, mikor ott lógott a szájában a frissen megszerzett zsákmány. Lapítva sunnyogott a rókalyukba, ahol a kölykei már vinnyogva várták a vacsorát. Micsoda falánk népség. Senki sincs biztonságban tőlük.
Csőrke féltette is a kisnyulat a rókától, aki gyakran beugrándozott az erdőbe élelmet keresni. A fehér nyulacska folyton túrta, kaparta a havat, hátha némi élelmet talál, de alig-alig akadt ehető dologra. Csőrke folyton izgult érte, nehogy a róka kiszemelje magának. Épp elég baja van a kisnyúlnak a róka nélkül is. Neki is vannak odahaza porontyai, akikhez nem térhet vissza üres kézzel. Legalább egy fagyott leveles ágra, legalább egy aszott gyümölcsre bukkanna, amivel örömöt tudna okozni a kisnyulainak. Szegény nyuszikának nem volt könnyű az élete így tél közepén.
És akkor még a csintalan mókusgyerekek is bosszantják a nyulacskát. Azok sincsenek tekintettel senkire. Ha úgy tartotta kedvük, dió és mogyoró héjjal dobálóztak odafentről. Csőrke már ezerszer megszidta őket, hogy viselkedjenek rendesen, de hiába a szó, ha az anyjuk mindent rájuk hagy. Mikor kiront az oduból a tucatnyi mókuskölyök, senki sem állítja meg őket. Futnak egyik ágról a másikra, dobálóznak, nevetgélnek, rakoncátlankodnak. Egy valaki tudja csak leállítani őket, bagoly úr.
Bagoly úr ugyanis nem tűrte a gyermekzsivajt. Ő nappal csendre vágyott a pihenéséhez és bizony nagy haragra gerjedt, ha a mókusok lármáztak körülötte. Eleinte kiabált a mókusokkal, később elég volt annyi, hogy nagy, zöld szemeit rájuk villantotta és huhogott is hozzá. A bozontos farkú kölykök ha szembetalálták magukat bagoly úr hatalmas szemeivel, sikítozva rohantak vissza az odúba.
Csőrke ezt olyan mókásnak találta, hogy mindig nevetett, ha ezt látta. Persze szigorúan csak magába kuncogott, nehogy a bagoly meghallja. Köztudott, hogy a baglyok és a verebek nem éppen jó pajtások. Sok óvatlan verebet raboltak már el a baglyok. Főleg sötétedés után szerettek vadászni. Csőrke jobbnak találta elbújni a bagoly elől, mert a nagy szemű bagoly úgy lát, mint a röntgen. A legkisebb bogarat is észreveszi a földön.
Mikor Csőrke esténként összebújva kucorgott a fészkében a párjával, mindig Szurkára és Gombócra gondolt. Jó a tél, izgalmas és érdekes, de mégiscsak jobb, ha vége van, mert akkor újra találkozhat a barátaival. Minden este arra gondolt, hogy egyre közelebb van az a nap, mikor a három jóbarát megint együtt lehet.