25.rész

2012.06.20.

 

 

 

Nagyon téved az, aki azt hiszi, hogy az állatok nem tudják mit jelent a születésnap. Tisztában vannak azzal, hogy minden évben eljön az a nap, amikor egy évvel öregebbé válnak. Igaz, a pontos napot nem ismerik. Az ember megtanulja, hogy például február huszadikán, július hatodikán, vagy épp november harmincadikán ünnepli a születésnapját. Ellenben az állatok csak azt tudják, hogy melyik évszakban jöttek a világra. Például Gombócnak, a sünnek, határozott tudomása volt róla, hogy nyáron született. Nagyjából barackérés idején, mert az édesanyja sárgabarackkal táplálta kicsinyke korában. Mivel néhány napja a gólyák hozták a hírt, hogy érik a barack a gyümölcsösökben, tudta, hogy ez a születésének az ideje.  Ahogyan az emberek, az állatok is szeretik a születésnapot családi, baráti körben ünnepelni. Ezért Gombóc arra az elhatározásra jutott, hogy vendégséget rendez a jeles alkalomból. Meglehetősen furán gondolta el a dolgot. Nem hívott meg egyetlen állatot sem, ugyanis biztosra vette, hogy a legjobb barátai nem fognak elfeledkezni a nagy napról. Kétsége nem fért hozzá, hogy meghívás nélkül is fel fogják köszönteni.

Így aztán egy reggelen nekilátott, hogy néhány adag finomsággal előkészül a vendégek fogadására. A legfenségesebb ételekkel akarta kínálni a látogatóit. Levélbe göngyölt giliszta, ágra tűzött körtedarab, gesztenyeburokban tálalt diótörmelék, tojáshéjban pácolt cserebogárlárva és bébi napraforgófej szerepelt az étkek között. Szépen felsorakoztatta a csemegéket a fekhelye mellett. Remélte, hogy minden vendég talál fogára valót a menüből. Neki már a nyála csorgott az ételek láttán, de semmiképp nem akart torkoskodni. Addig egy morzsát sem óhajtott enni, amíg meg nem érkezik a vendégsereg.

Miközben Gombóc serényen készült a vendéglátásra, az erdő másik részében szintén nagy készülődés zajlott. A 101 éves tölgyfa tövében, Szurka és Csőrke irányításával lázas sütés-főzés folyt. Az erdő legjobb szakácsait kérték fel, hogy a legfinomabb ételekkel nyűgözzék le a vendégeket és persze az ünnepeltet, Gombócot. Hiszen ők sem felejtkeztek el a nagy napról, ezért készültek a meglepetéssel. Gombóctól tudták, hogy a tölgyfa gyökerei között született. Ezért biztosra vették, hogy el fog totyogni a születésének helyére. Akkor pedig jól meglepik az ünnepi összejövetellel. Bizonyára nagy boldogságként fog rá hatni, hogy minden barátja egybegyűlik a tölgy aljában. Ráadásul csupa finom étellel is kedveskedhetnek neki. Nagy igyekezettel készült a feketerigó és a fülesbagoly, hogy egy rossz szó ne érje az általuk készített finomságokat. Egy seregnyi galamb pedig a díszítésen ügyködött. Színes virágokból, és bokrok, fák leveleiből hosszú füzéreket fontak. A füzéreket ágakra, fatörzsekre tekerték, hogy pompás látványt nyújtsanak. A zöld füvet pedig illatos szirmokat terítették be, hogy olyan legyen, mint egy szőnyeg. A háttérben a tücsökzenekar próbált, hogy jó dallamokat szolgáltassanak az ünneplőknek. A tölgyfa tetején kuksoló mókusgyerek pedig őrszemnek volt felküldve. Csőrke és Szurka sűrűn kérdezgették tőle, hogy látja-e már Gombócot. A válasz pedig mindig az volt, hogy: sehol senki! Ettől függetlenül nem estek kétségbe. Biztosra vették, hogy a sün meg fog érkezni. Pedig jól tették volna, ha meghívót nyújtanak át neki, mert Gombócnak esze ágában sem volt a tölgyfához menni. Izgatottan várta az otthonában a barátait, akik egyre csak késtek és késtek. Már ezredszer takarított ki, az ételeket is számtalanszor átrendezte a pázsiton, de csak nem jött senki sem. Telt múlt az idő. A kicsattanó jókedve lankadni kezdett. Az erdő hallgatagon pihent a délután csendjében. Az égen se madarakat, se bogarakat nem látott. Mintha mindenki aludt volna. Kezdett kételkedni benne, hogy meg fognak érkezni a vendégei. Az a gondolat forgott a fejében, hogy senki nem fogja felköszönteni. Feleslegesen készült, hiába tüsténkedett, nyilván mindenki megfeledkezett az ő napjáról. El is keseredett rendesen, hogy senki nem gondol rá, még a legjobb barátai sem. Bánatában elkezdett csipegetni az ételekből. Mindenbe beleevett, és mivel mindet ízletesnek találta, nem is hagyott egy morzsát sem. Még a tojáshéj tányérokat is elropogtatta. Egyedül a napraforgófejekhez nem nyúlt, azt igazából a madarak kedvéért szerezte be.

Miután teletömte a hasát, bágyadtan tekintett a távolba. Újra azzal gyötörte magát, hogy ő senkinek nem fontos, ezért nem kereste fel senki a születésnapján. Összegubózott a fűben és úgy döntött, hogy aludni tér. Amíg alszik, nem gondol a sikertelen születésnapi vendéglátásra. Letörten, elkeseredetten húzta be fülét, farkát. Nehezen tudott elszenderedni, nyilván a bánat miatt. Aztán mégis úgy elaludt, hogy egészen besötétedett, mikor felriadt. Tekingetett, szimatolt, azt kutatta, hogy járt-e valaki nála, amíg aludt. De minden érintetlen volt, ami borzasztóan lesújtotta. Bosszankodott, duzzogott. Rosszul esett neki, hogy senki nem köszöntötte fel. Ráadásul a hangos tücsökzene is dühítette. A tücsökzenekar muzsikája hallatszott a távolból. Meglehetősen zavarta, hogy valakik jól érzik magukat, miközben ő csalódottan dühöng. Ugyan kinek van olyan jó kedve, hogy tücsökzenére mulatozik? Rögvest meg akarta nézni. El is indult a hang irányába.

Így jutott el a vén tölgy alá, ahol jókedvű parádézás látott. A szentjánosbogarak fényében kicsik és nagyok ropták a táncot. Kurjongtak, pattogtak, ugráltak, mindenki rázta a fenekét a ritmusra. Gombóc igen meglepődött a vidám összejövetel láttán. Ekkor egy vékony hang belesikított a hangzavarba: - Itt van Gombóc!

A zene megszűnt. A csődület megdermedt. Mindenki megkövülten bámult az ácsorgó sündisznóra. Aztán a sötétből a méh reppent elő, és barátságos vigyorral fogadta az ámuldozó barátját.

- Gombóc, csak hogy ideértél! – örvendezett a méhecske.

- Ti mi a csudát csináltok itt? – kérdezte a sün kissé felháborodott hangon.

- Ünnepelünk.

- Igazán? És mégis mit?

- A te születésnapodat. Reggel óta arra várunk, hogy felköszönthessünk.

- A születésnapomat? De hát…én meg otthon…én azt hittem… - hebegett-habogott a sün zavarában. Meglátta a fákat, bokrokat díszítő virágláncokat. Látta a fűben az illatozó finomságokat. Megértette, hogy minden amit lát, miatta készült. Az ő tiszteletére gyűltek össze az erdőlakók, hogy együtt ünnepeljék a napot. Amíg ő odahaza várakozott és szomorkodott azon, hogy senki nem kereste fel, a tölgyfa alatt mindenki az ő fogadására jött össze. Meghatódva vette tudomásul, hogy mégsem feledkeztek el róla. Már-már pityeregni kezdett, amikor Csőrke barátja is felbukkant. Szárnyával átkarolta őt és az összesereglett népség közé vezette. Mindenki örvendezett, mindenki örült a megjelenésének. Nagyon szívhez szóló volt ez a fogadtatás. Nem is tudta már visszatartani a könnyeit.

A zenekar újra belecsapott a mulattatásba, a tánc tovább folytatódott. Ettek, ittak a lakomából és hajnalig ünnepelték a sündisznó legfontosabb napját. Gombóc pedig azzal a gondolattal zárta a napot, hogy a legjobb barátai soha nem hagyják őt cserben. Ez a kellemes érzés a legszebb ajándék volt számára.