7. rész

2012.02.06.

 

 

 

Ahogy lenni szokott ősszel, most is folyton esett az eső és a csípős szél azt zúgta, hogy közelít a hideg tél. Gombóc már napok óta ki sem mozdult az avar mélyéből. Még nem tervezte, hogy végleg téli álomra vonul, bízott benne, hogy az ősz tartogat még szép időt. Azonban nem akaródzott útra kelnie, pedig igencsak korgott a gyomra az éhségtől. A téli raktárhoz pedig nem akart még hozzányúlni, inkább koplal egy kicsit. Ha kisüt a nap, majd keresgél a környéken bogarakat.

Amint így pihengetett és várta a jobb időt, egyszer csak zajt hallott. Nem állat mozgolódása volt ez a hang, inkább embereké. Hallotta a lábuk dobogását és a levelek susogását, amint a lábukkal rúgták. Nyugtalankodni kezdett, mert a léptek egyre közelebb jöttek hozzá. Meg se mert mozdulni, nehogy felhívja magára a figyelmet, inkább nagyon fülelt.

A léptek elhallgattak, úgy tűnt az emberek megálltak. Nagyon izgult a kis sün, nehogy épp rá vadásszanak ezek az idegenek. Legnagyobb félelme az ember volt, mert az ember mindig babusgatni akarja a sünt, meg hazavinni a gyerekének, hogy a gyerek játsszon vele. Gombóc erre vágyott a legkevésbé. Inkább még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy rátaláljanak. Újra léptek dobbantak, de most már távolodni hallotta őket. Még jó, hogy elmentek, hiszen már majdnem megfulladt levegő nélkül. Amikor már biztos volt benne, hogy senki nincs a közelben, kitúrta magát a levelek közül. Nagyon kíváncsi volt, hogy mit hagytak az erdőjárók maguk után. Ételmaradékban reménykedett, valószínűleg az üres pocakja miatt.

Még a tüskéi is beleborzongtak az őszi hidegbe, de mindenképpen szét akart nézni a környéken. Szimatolt, kotorászott, de sajnos egy morzsára sem talált. Csalódottan bandukolt vissza a rejtekhelyére, mikor valami megcsillant az ázott leveleken. Egy hosszú, vékony, fényes tárgyat talált, ami sárgán csillogott. Szagolgatta, a lábával kapargatta. Nem étel volt, az biztos. Hideg és kemény tapintása volt ennek a valaminek. Számára egy kutya nyakörvére hasonlított, csak talán annál kisebbnek és vékonyabbnak vélte. Egy darabig elszórakozott vele. Tetszett neki az újdonság és persze fogalma sem volt róla, hogy amit talált az egy ékszer, amit az emberek nyakláncnak hívnak.

Első gondolata az volt, hogy megtartja, de végül is semmi szüksége nincs rá. Meg aztán jól át is ázott már, ideje volt elbújnia. Ekkor azonban Csőrke pottyant le mellé. Egészen ráijesztett.

- Te meg mit csinálsz itt az esőben, Gombóc?

- Találtam valami furcsát. Nézd! - az orrával a veréb elé tolta a láncot. A madár a csőrébe csippentette a lánc végét és felemelte. Most látszott csak, hogy milyen hosszú ez a valami. Gombóc tudta, hogy ez nem nyakörv. De akkor meg micsoda?

Csőrke is ismerkedett a fényes tárggyal. Jól összeszorította a csőrével a láncot. Számára egy hosszú kukacra hasonlított, ami furcsa módon nem ehető, mert nagyon kemény. Meg aztán még sosem találkozott sárga kukaccal. Lepottyantotta a levelekre és megrázta a buksiját.

- Nem tudom, hogy mi lehet. Elviszem Szurkának és megkérdezem tőle.

- Rendben van. -  felelte Gombóc. Ő visszakucorgott a meleg vackába, Csőrke pedig vitte a nyakláncot a méhek kaptárához. Csöpögött a víz a tolláról mire megérkezett Szurkához. Rárepült a faládára és a csőrével kétszer megkoppintotta a tetőt. Ez volt a jel, hogy ő érkezett. Már bőrig ázott mire Szurka végre kidugta a fejét az ajtónyíláson. Nem jött ki teljesen, ugyanis a méhek nem bírják a vizet. Csak felkacsintgatott a kaptár tetejére ahol Csőrke állt és lelógatta a láncot barátja szemei elé.

- Te Szurka, ez szerinted, mi lehet? - a méh nézte-nézte az orra előtt fityegő sárga, hosszú valamit. A sárga színt nagyon szeretik a méhek. Egy csomó minden eszébe jutott róla. A napra, a virágokra, a virágporra és persze a mézre gondolt a sárga szín láttán. Annyi kellemes dolgot idézett fel benne, hogy akármi is ez a dolog, csak jó lehet.

Csőrke már egészen felmérgesedett, hogy csak ázik az esőben, csontjáig átfagyott és Szurka csak vigyorog a láncra. Csak bámulta azt a micsodát, mintha elvarázsolódott volna, de nem mondott semmit.

- Szóval te sem tudod, hogy mi ez? - kérdezte dühösen a veréb.

- Fogalmam sincs, de nekem erre szükségem van. Kérlek Csőrke, akaszd fel a kaptárra, hogy ha bármikor kinézek, láthassam ezt a szépséget.

- Ahogy akarod! - a veréb tulajdonképpen így is, úgy is otthagyta volna. Neki ugyan semmi szüksége nem volt rá, meg aztán már eleget ázott-fázott miatta. A kaptár tetejéből egy rozsdás szeg állt ki, arra akasztotta Csőrke a láncot. Úgy igazította, hogy pontosan a repülőnyílás előtt lógjék le. Aztán köszönés nélkül elrepült.

Szurka még sokáig állt a nyílásban és megbabonázva bámulta a szélben lengedező sárga láncot. Akármi is volt az, szívmelengető érzéseket idézett fel benne. Napokig bámulta a sárga csodát, mígnem egy nap jött egy ember a kaptárhoz. Levette a láncot a szegről, hangosan nevetett, még ugrándozott is örömében. Szurka semmit nem értett a dologból, csak azt tapasztalta, hogy az ember elvitte a láncot.

Hogyan is érthette volna, mit jelent az, hogy megtalálni valamit. Hiszen még azt sem tudta, hogy amit ő napokon keresztül csodált, az egy elveszettnek hitt nyaklánc volt. Ezután már az ember nem értette, hogy amit a kiránduláskor az erdőben elvesztett, az hogyan került a kaptárba vert szegre akasztva.