36. rész

2012.10.25.

 

A tél nem mindig dermedt és fogcsikorgatós. Előfordul, hogy kellemesre vált a kopogós hideg. Ha szélesen elmosolyodik a napocska, akkor az erdei állatoknak is nagyobb kedvük támad a mozgolódáshoz. Akad, akiket meg is téveszt a hirtelen támadt jó idő. Annyira becsapódnak, hogy azt hiszik a tél derekán, hogy megérkezett a tavasz.

Így járt a pöffeszkedő varangyos béka is. Föld alatti alvóhelyére beszivárgott a langyos levegő, amitől egyből ugrálni támadt kedve. Kifejezetten melege lett és azt érezte, hogy menten megfullad, ha nem mehet azonnal a levegőre. Rögvest kifurakodott a föld rögök közül és egy-kettőre kijutott a szabadba. Na, ekkor érte csak a meglepetés! Minden csupa fehérség volt. És ez a tündöklő fehérség úgy elvakította, hogy káprázni kezdtek a szemei. Karikákat meg csillagokat látott maga előtt, de egyetlen ismerős bokrot vagy fűcsomót sem fedezett fel. Mindent beborított a természet fehér lepedője.

Olyasmi érzése támadt, mintha álmodna. Teljesen ismeretlen táj terült el előtte, amit még soha nem látott. Amikor a téli álmából fel szokott kelni, akkor minden zöld szokott lenni és nem fehér. Ezért sem tudta, hogy hol van és mi történik vele. Csak állt ott a nagy fehérség közepén és kápráztak a szemei. Mintha elszédült volna, billegve, kóvályogva botladozott előrefelé. Csak ment, bár azt sem tudta, hogy hova tart. Remélte, hogy talál valakit, aki elmagyarázza neki, hogy mi a csuda folyik itt.

Hát, talált is valakit. Először is nekiütközött egy nagy levélkupacnak, ami hegyként emelkedett ki a hóból. Görbe lábaival ásni kezdett, hogy befurakodjon a hegy belsejébe. Ott már végre ki tudta nyitni a szemeit, csak hát rettentően sötét volt. Így nem sokat látott abból, hogy hol is van éppen. Csak túrta magát előre, amíg egy szúrós valamibe bele nem ütközött.

- Jaj! – kiáltotta. Tapogatózott, megint kapart és a szúrós valami megint felcsikarta a talpát. – Ó, jaj! – nyafogta újra. Addig-addig lökdöste a szúrós tüskéket, amíg azok megmozdultak. És még hangot is adtak.

- Mi az? Ki az? – szólt valaki kedvetlenül.

- A varangyos béka vagyok. Hát te ki vagy?

- Gombóc, a sün. De mondd csak, miért ébresztettél fel?

- Mert itt a tavasz.

- A tavasz? Na, az biztos, hogy nem! – morogta a sün és szuszogva, morcogva kiásta magát a rejtekhelyéről. A szemébe tündöklő fehérség őt is elvakította. Alig tudta kinyitni a szemeit. Inkább az orrát használta. Szimatolta a levegőt, aztán meg a havat. – Nagy tévedés. Ez nem a tavasz. Ez még a tél. – közölte a békával és visszafurakodott a levelek közé.

- De hát meleg van. – kiáltott utána a béka.

- Majd jön újra a hideg. Na, menj vissza, ahonnét jöttél és hagyj aludni! Még sok idő van tavaszig.

- Hát ha te mondod, akkor elhiszem. – felelte a varangyos és elcsúszott, elmászott a hóbuckák hátán.

Gombóc háborgott az ébresztő miatt. Még hogy tavasz! Micsoda sületlenség! Megbolondult ez a béka, hogy tavaszt érez? Nagyon is tél van, csak éppen erősebben süt a nap a szokásosnál. Gombócot nem téveszti meg az efféle becsapós idő. Vissza is gubbasztott a helyére, hogy folytassa a téli alvást. Szorosan összegömbölyödött, összeszorította a szemeit és aludni próbált.

Próbált, próbált, de nem tudott. Arrébb totyogott, megint összehúzta magát, a szemeit lecsukta, de csak nem ragadta el az álom. Kinyújtózott, forgolódott, mélyebbre ásta magát, hátha elnyomja a fáradtság. Fészkelődött, helyezkedett, összegömbölyödött itt is, ott is, de nem zuhant álomba. Számtalanszor megfordult, hempergett ide-oda, de elaludni sehogy sem sikerült neki. Minden próbálkozása hiábavalónak látszott. A megkergült béka teljesen kiverte a szeméből az álmot. Egy fikarsznyi fáradtságot sem érzett és ettől rettentően bosszús lett. Mi lesz vele? Neki még aludni kell. De hát hogyan folytassa a téli alvást, ha nem ragadnak le a szemei?

Elszontyolodva furakodott ki a levelek alól. Bánatosan, lógó orral vánszorgott a havon. Csőrkéhez tartott, mert segítséget akart kérni tőle. Bízott a verébben, hogy ad egy jó tanácsot, ami segít az elalvásban.

Meg is lepődött a veréb rendesen, amikor meglátta a barátját a fehér lepedőn ballagni. Azonnal leszállt hozzá: - Gombóc! Te mit keresel itt? – kérdezte rémülten, hiszen tudta, hogy valami baj van. Egyébként nem sétálgatna Gombóc az erdőben tél közepén.

- Jaj, ne is kérdezd! A varangyos béka felébresztett és nem tudok visszaaludni.

- De hát hogyhogy nem tudsz?

- Egyszerűen nem jön álom a szememre. Pedig még aludnom kellene. Nincs még tavasz, nincs még élelem. Nekem még a levelek alatt van a helyem.

- Hm, hm! – hümmögött a veréb és a feje búbját vakargatta. Valami jó ötleten törte a fejét. Nagyon szeretett volna segíteni a barátjának. Merengett, sűrűn pislogott, forgatta a szemeit és nagyon keményen törte a kobakját. Gombóc pedig elszontyolodva nézett maga elé és várta a megoldást.

- Meg van! – kiáltott fel a veréb. – Támadt egy nagyon-nagyon jó ötletem. Menj vissza az alvóhelyedre. Hamarosan én is ott leszek, meg néhány jó barátom.

- Biztos, hogy működni fog az ötleted?

- Teljesen biztos. – felelte örvendezve a veréb. Gombóc pedig hazabattyogott. Befurakodott a fonnyadt, sárga levelek alá és várakozott.

Hamarosan zaj támadt. Csipogás, szárnycsapkodás hangja töltötte be a levegőt. Gombóc úgy hallotta mintha egy madárraj lepte volna el a környéket. Rettentően fülelt, hogy hallja mi történik odakint. És egyszer csak egy vékony hangú madárdal csendült fel. Rögtön utána felhangzott több dal is. Aztán ezek a madárdallamok egy hangos madárdallá álltak össze. Egy igazi koncert támadt Gombóc körül. Ez a madármuzsika kellemes volt, tiszta és megnyugtató. A feketerigók, verebek, széncinegék, szajkók és ökörszemek szép és csilingelő dalt énekeltek Gombócnak. A koncert megnyugtatta a sünt. A nyugalomtól pedig elálmosodott. Lecsukódtak a szemei és bármennyire is szívesen hallgatta volna még a dalocskát, egy idő után már nem tudott ébren maradni. Álomba zuhant. Újra elragadta a mély téli álom.

Az alkalmi zenekar lassan a daluk végére ért. A karmester, Csőrke, elcsitította a madarakat. A koncert befejeződött. Füleltek, hogy hallják-e odabentről a sün mozgolódását. Ám egy pisszenést se hallottak.

- Gombóc! – kiáltott be a veréb. Választ nem kapott. A biztonság kedvéért újra megszólította a barátját. – Gombóc! – válasz megint nem érkezett. – Elaludt! – suttogta a madártársainak aztán csendben elreppentek, ki erre, ki arra. A levélkupac magára maradt. Mélyében pedig ott horkolt, szuszogott a sün egészen addig, amíg el nem érkezik az igazi tavasz. Hiszen jól tudta ő, hogy mikor van ideje az ébredésnek. A tapasztalt sün érzékelőit nem lehetett becsapni. Még egy kis alvásra volt szüksége ahhoz, hogy tavasszal újult erővel vegyen részt az erdő vidám életében.