35. rész

2012.10.16.

Ugyan ki szereti a telet? Hát a legtöbb állat nem. Aki teheti, menekül is előle. A gólyák, a fecskék egy egész tengert átszelnek csak, hogy jó messze legyenek a téltől. Az itthon maradottak pedig jó alaposan elbújnak a hideg elől. Sőt, némelyek átalusszák a téli hónapokat és csak akkor nyitják fel a szemüket, ha már langyossá vált az idő.

Csőrke, akárcsak a többi veréb, jól meg van a téllel. Előfordul ugyan, hogy vacog a fészkében, de egy nagy repüléssel máris felmelegíti magát. Az egyetlen rossz dolog a télben, hogy nélkülöznie kell a barátait. Gombóc, a sün, avar alatt telel. Szurka, a méh pedig társaival összebújva kuksol a kaptár belső sarkában. És mindennek tetejében még Félix, az arapapagáj is elhagyta az erdőt. Igaz, hogy abban a néhány hónapban amíg az erdőt lakta, nem viselkedett túlságosan barátságosan, mégis Csőrke rettentő sokat gondolt rá. Félixnek sok hibája volt, de Csőrke a végére mégiscsak megkedvelte. Persze, erre csak akkor jött rá, amikor Félix már elment. Ezért Csőrke a tél folyamán gyakran felkereste az ócska méhkaptárt, ahol a papagáj lakott. Leült a tetejére, vagy a szemközti kopasz fán foglalt helyet és elmerengett a szép emlékeken, ami Félixet jutatta eszébe. Akadt néhány vicces történet, amire ha visszagondolt, mindig mosolyogni támadt kedve.

Eszébe jutott az első alkalom, amikor Félix- szel bogarakat kóstoltattak. Még a tolla színe is átváltozott annyira rémesnek találta a bogár ízét. Az a fancsali kép, amit akkor vágott, képtelenség elfelejteni. Csőrke hangosan kacagott amikor felidézte azt a bogárevős napot. Az is nagyon mulatságos volt, amikor beköltözött a rozoga kaptárba. Mennyit civódott, hogy nem akar benne lakni, hanem Csőrke közelében szeretne. Alig tudták vele megértetni, hogy a nagy, nehéz kaptárt nem bírják ide-oda hurcolni az erdőben, Félix kénye-kedve szerint. Mennyire elkenődött volt akkor Félix, mégis rettentő mókás is, ahogy morgolódott a helyzet miatt. Az is nagyon vidám emlék volt róla, amikor egy alkalommal náluk vendégeskedett a verébfészekben. Félix nem gondolkodott, hogy a méreteivel nem szabad a pici verébfészekbe lépnie. Betoppant a fészekbe, az meg úgy ahogy volt, kettéroppant és lehullott a fáról. Még szerencse, hogy a fiókák tudtak már repülni és nem zuhantak le a fészekkel együtt. Akkor persze bosszankodtak a papagáj miatt, de visszaemlékezve a történtekre, már mulatságosnak tűnt az egész. Ezek az emlékek folyton azt sugallták Csőrke számára, hogy Félix nem is volt olyan rossz madár.

Egyik reggelen, amikor megint elrepült az ócska kaptárhoz, hogy felidézzen történeteket, azt látta, hogy a kaptár előtt letaposva van a hó. Néhány napja még érintetlen, tiszta lepedőként vette körbe a kaptárt a hófehér hó. Ezúttal viszont keskeny utak vezettek a ládához. A szemközti fán telepedett le és látta, hogy a kaptárban mozgolódás van. Élesítette szemeit és biztosra vette, hogy odabenn többen is vannak. Aztán hápogás, csipogás szűrődött ki a ládából. Majd pillanatok múlva kitotyogott a barna tollas vadkacsa. Nocsak. Csőrke még sosem látott az erdőben tőkés récéket. Bizonyára a fagyos patakpartról menekültek a védettebb odúba. Hamarosan csipákolva elősorakoztak a kiskacsák is. Nagy hangzavarral követték anyjukat a hideg hóban. Élelemért igyekeztek a nádasba. Csőrke mosolyogva tekintett utánuk. Roppant mókás volt a csipogó, gágogó kacsacsalád.

Épp csak elfordította róluk a fejét, hát azt látta, hogy egy nyulacska ugrik ki a bozótból. Ijedten tekingetett ide-oda, hogy tiszta-e a levegő. Mivel nem észlelt veszélyt, egyenesen beugrándozott az elnyűtt kaptárba. Kaparászott, túrta a száraz füveket benne. Nagyon úgy tűnt, hogy neki is megtetszett az odú és talán azt hitte, hogy lakatlan. Hosszú ideig rendezkedett, fészkelődött a kaptár belsejében. Már majdnem meg is találta a helyét benne, amikor valami nagy madár szárnysuhogása töltötte be az erdő csendjét. Még Csőrke is behúzta a nyakát, amikor a horgas csőrű, szúrós tekintetű rétisas leereszkedett a magasból. Pont a kaptár tetején landolt. Karmai között frissen szerzett zsákmányát szorongatta. A kicsi nyúl hallotta amint nagy körmeivel kopog a sas a tetőn. Mukkanni sem mert. Tudta ő, hogy nem egy jóbarát tartózkodik a feje fölött. Még szerencse, hogy a rétisas az élelmével volt elfoglalva. Miközben a sas tépte, szaggatta a húst, a nyulacska kiinalt az odúból. Mint a nyíl, úgy rohant. A sas jóízűen falatozott, elfogyasztotta a reggelijét. Aztán tollászkodott, sétálgatott a faláda tetején. Csőrke pisszenni se mert. Cseppet sem kedvelte az efféle ragadozó madarakat. A sas sokáig ácsorgott a kaptáron és sasszemével pásztázta a környéket, hogy lát-e valami ehetőt? Mivel sehol sem mozdult semmi, kitárta hatalmas, rojtos szárnyát és elsuhogott a magasba. Csőrke kifújta magát.

Már épp indulni készült haza, amikor megint zörögtek a fagyott kórók, mozgott a bozót és laposan előkúszott a róka. Szimatolta a havat. Persze, hogy megérezte a nyúl és a kacsák szagát. Az orra a kaptárhoz vezette. Körbeszimatolta, a tetejére is felugrott, mert ott meg a sas szagát érezte. Aztán beosont a ládába, csörgött-zörgött a száraz bélésanyaggal. Aztán csendben lett. Bizonyára birtokba vette az odút és nem vett róla tudomást, hogy az a vadkacsák otthona. Vagy szándékosan bújt el, hogy meglepje a hazatérő kacsákat. Csőrke belegondolt, hogy mi lesz a vége, ha a kacsák és a róka találkoznak. Nem akarta látni az esetet. Inkább felreppent a faágról és hazasietett a párjához.

Estig mesélt a feleségének, hogy mi mindent látott Félix elhagyatott otthonánál. Hát igen, Félix. Sóhajtva gondolt rá újra. Bizonyára a távoli Brazíliában nem is gondol arra, hogy hátrahagyott lakása milyen népszerű az erdei állatok körében. Majd hogy fog ámulni Gombóc és Szurka, ha tavasszal mesélni kezd nekik a téli történésekről. Oh, igen! Langyos, rügybontó tavasz. Bár minél hamarabb megérkezne már. Hiszen annyi mindenről kell beszámolnia a barátainak. És még mennyi minden történhet a tél folyamán…