34. rész

2012.09.21.

Épp csak világosodott még. A homályos hajnali szürkeségben nem lehetett messzire ellátni. Szürke, hűvös és ködös volt a reggel. Az emberek a nyakukat behúzva igyekeztek az utcákon, siettek a dolgukra. A madarak, fejüket szárnyuk közé bújtatva gubbasztottak a kopasz ágakon. Azonban volt két tollkupac ezeken a levéletlen ágakon, amelyek meglehetősen élénken mozgolódtak. Az egyik aprócska volt, alig látszódott a hajnali homályban. A másik nála ötször nagyobb, aki meg alig fért el az ágon. Hosszan hátranyúló farktolla és magasra búbosodó fejtollazata feltűnő látványt nyújtott a derengő hajnalban. Próbáltak úgy helyezkedni, hogy őket ne lássa senki, de ők mindent jól lássanak. Nyújtogatták is folyton a nyakukat, hogy minden mozgolódást szemmel tartsanak. Le sem vették a szemüket az előttük ébredező állatkertről. Hiszen azért kuporogtak a hideg őszi reggelen, hogy lássák, ha megérkeznek az állatkert legújabb lakói.

- Mennyit utazhatnak, mire ideérnek! – sóhajtott fel Félix. – Nagyon messze van ám az esőerdő. Emlékszem, vagy fél napig utaztam mire ide eljutottam. Egész úton sírdogáltam a családom után.

- De hát miért pont te jöttél? Miért nem valaki más? – kérdezte Csőrke.

- Hát ezt nem mi döntöttük el. Egyszerűen befogtak egy hálóval. Azt sem tudtam, hogy mi történik velem. Hiába csapkodtam, hiába kapálóztam. Megfogtak és vittek. Elköszönni se volt idő.

Újra hallgattak és csak nyújtogatták a nyakukat. Leskelődtek erre is, arra is. Lassan feljött a nap. Zajosak lettek az utcák. Több ember jelent meg és már nem rohantak vacogva. Sétálgattak, beszélgettek, nevetgéltek, élvezték a melengető nap sugarait. Hamarosan az állatkert ajtaja is kinyitott. Jó kedélyű emberek nyüzsgése támadt fel a karámok, kalitkák, ketrecek között. Többen érkeztek az átlagosnál, hiszen sokan hírét vették, hogy új állatok érkeznek. Ezt pedig mindenki látni akarta.

- Hát mikor jönnek már? – türelmetlenkedett Félix. – Lehet, hogy tennünk kellene egy kört az állatkert felett, hátha egy hátsó bejáraton érkeznek.

- Hogyisne! Téged rögtön észrevennének. Egyenlőre itt rejtőzködünk!

A fokozódó délelőtti meleg egyre több látogatót csalt az állatkertbe. Sürgő-forgó, jó kedvű emberek nyüzsögtek az állatkert utcáiban. Futkosó, sikítozó gyerekek boldogsága töltötte meg az ébredő parkot. Az egyik ketrec előtt különösen nagy tolongás támadt. Sokan összegyűltek és senki nem mozdult onnét. Ezt az ágról kíváncsian leskelődő madárpár is észrevette. Csőrke már pont meg akarta jegyezni, hogy valami készülődik, amikor a főbejáraton egy fehér teherautó döcögött be. A teherautó oldalára állatok képei voltak festve.

Mindketten tudták, hogy kik utaznak a teherkocsiban. Félix szíve nagyot dobbant. Előre megbeszélték, hogy nagyon óvatosan repülnek be a parkba. Ám a papagáj annyira izgatott lett, hogy abban a pillanatban lesiklott a magasból, amint meglátta a járművet. - Mit csinálsz? – kiáltott utána a veréb. – Ez nem lehet igaz! – bosszankodott és Félix után eredt. A hatalmas, színes madár levitorlázott a magasból és egyenesen a jármű vászontetején szállt le. Egy pillanatra sem állt meg. Nagy ügyességgel tipegett a tetőn és nyílás után kutatott, ahol bebújhat a vászontető alá. Sietnie kellett, nehogy meglássák, hogy az autó tetején sétálgat. Nagy szerencsével hamar megtalálta az egyetlen lyukat, amin befurakodott a teherkocsi rakterébe. Csőrke egy épület tetején landolt. Jól látta amint Félix besurrant a teherautó belsejébe. Örült, hogy megvalósult a várva várt találkozás, de ennél jobban aggódott. Már csak néhány lépésnyire volt az autó a tömegtől, akik várták az új lakókat. A macao ketrec előtt sok ember tolongott. Éljenezve, tapsolva várták a közeledő autót, amiben az állatkert új lakói utaztak. És ott volt benne Félix is, aki az örömtől sírva dörgölte össze a csőrét az édesanyjával és a testvérével. A két papagáj ugyan egy bezárt kalitkában lapultak, de a rácson keresztül is meg tudták érinteni egymást. Mindhárman pityeregtek a találkozásuk okozta boldogságtól.

Az anyamacao kérdezgetni kezdte a fiát, hogy hogyan szökött meg? Kérdezte azt is, hogy hol él és kivel? Félix szeretett volna minden kérdésre válaszolni, mesélni az új életéről, de ekkorra az autó mozgása megállt. Nem maradt több idejük a beszélgetésre. Tudták, hogy rögvest felbillen a vászontető és a gondozók kivonszolják a ketrecet az emberek közé.

- Fiam! Haza kell menned apádhoz és a testvéreidhez. Ha újra otthon leszel, enyhítheted a bánatukat a mi elköltözésünk miatt. Veled újra boldog lehet a család. Kérlek, menj vissza hozzájuk! – könyörgött az édesanya még utoljára, mielőtt elszakadt volna a fiától véglegesen. Félix szaporán bólogatott, de búcsúzkodásra már nem futotta az idejükből. Kisurrant ott, ahol belopózott és a teherkocsi aljára felcsimpaszkodott. Mint egy tornász, olyan ügyesen lógott az alvázon. Aztán a gondozók felnyitották a vászontetőt és ketten kitaszigálták, kihúzták az autóból a ketrecet. Az emberek örvendeztek, körbeállták a járművet. Mindenki látni akarta a színpompás papagájokat. A gondozók alig tudtak lépni az embertömegtől, utat kellett kérniük, hogy eljussanak a madárházig. A madárház ajtót kitárták és beemelték a kalitkát, amiben a két rémült papagáj összebújva kuporgott. Míg az egyik gondozó szabadon eresztette az új otthonukban a madarakat, a másik visszacsukta a teherkocsira a vászontetőt. Aztán ment a társához, hogy segítsen neki a félénk papagájokat kitessékelni az utazó ketrecükből. Pár perc múlva már záródott a madárház és már a gondozók is kívülről figyelték hogyan veszik birtokba új otthonukat a madarak. Eközben Félix kitornászkodott a teherautó alól és beférkőzött megint a ponyva alá. Épp csak a fejét dugta ki újra néhány pillanatra, hogy Csőrkét meglesse. A kicsi veréb még mindig az épület tetején ücsörgött. Felemelte az egyik szárnyát és odaintegetett a macaónak. Félix nem merte a hatalmas szárnyát kidugni, hiszen bárki megláthatta volna. Inkább csak kacsingatott a verébnek. Így köszöntek el egymástól.

Még néhány percig ott állt a teherkocsi. A gondozók búcsút vettek az általuk elhozott papagájoktól, aztán beültek a járműbe. Félix behúzta a fejét és nagy izgalmakkal és egy kis szomorúsággal kuporodott be a teherkocsi rakterének belső sarkába. Hosszú utazás előtt állt, de tudta, hogy jó helyre fog érkezni. Mire lemegy a nap, szerető családja körében lesz. Ez a gondolat nagy örömmel töltötte el a szívét. Viszont a szívében a szomorúság is helyet kapott, hiszen a családja egy részét itt kellett hagynia az állatkertben. És Csőrke miatt is búslakodott. Igazi barátja volt, amíg együtt éltek. Sajnálta, hogy nem maradt idő arra, hogy viszonozza Csőrkének minden jóságát.

A kis veréb akarata ellenére megkönnyezte a papagáj elutazását. Hosszasan szemmel követte, ahogy a fehér teherautó eldöcög a városból kivezető úton. Szomorúan gondolt vissza az elmúlt időszakra, amit Félix vele és az erdő többi állataival töltött. Sok baja volt a papagájjal, mi tagadás, de mégis megszerette a végére. Biztosra vette, hogy ha tovább maradt volna köztük, mindenkinek jó barátja lett volna. Vajon Szurka és Gombóc mit fognak szólni hozzá, hogy Félix elment? Vajon nekik is hiányozni fog?

Ezekkel a kérdésekkel a fejében szállt haza. Otthon a felesége és a fiókái vigasztalták. Azzal nyugtatták, hogy Félix éppen oda tart, ahol az efféle madaraknak a hazája van. Jó helyre ment, oda ahová való. És ennek örülni kell, nem pedig szomorkodni miatta. Hát ilyen érzéseket hagyott maga után Félix, az a macaopapagáj, aki egy kis időre felborította az erdő és a mező életét. De ezt már senki nem bánta.