31. rész

2012.08.17.

Az idő már alaposan éreztette, hogy őszbe fordult. A hideg szél folyton kavargott a fák között. Szürke felhők bújtatták el a napot, és csak igen ritkán kukkantott elő mögülük. A szürke felhők sokszor kieresztették magukból a hideg esőt, amitől sűrű köd ülte meg az erdőt reggelre. Igen, ez már az igazi ősz volt, amit egyik állat sem kedvelt.

 Gombóc is csak bánatosan kuporgott egy fa tövében. Körülötte levelek, mohák, száraz füvek melegítették a testét. Hol bóbiskolt, hol csak nézelődött. Tudta, hogy hamarosan eljön a nap, amikor elvonul aludni és tavaszig színét sem látja majd az erdő. Annyira irtózott a hidegtől, hogyha csak rá gondolt is kirázta a hideg. Legalább amíg téli álmát alussza, nem érzi a tél csikorgató hidegét. Csupán azt sajnálta, hogy amíg alszik, az erdő életéből kimarad. Gyakran irigykedve hallgatta Csőrkét, amikor tavasszal elmesélte, hogy mi minden történt a tél alatt. A többi állat igen, de a szemtelen mókusgyerekek semmiképp nem fognak hiányozni neki. Mindig tiszteletlenek az idősekkel. Most is rakoncátlankodni kezdtek Gombóccal, amikor ő szeretett volna szundikálni. Arra riadt fel, hogy valami nekiszáguldott a tüskéinek. Azt gondolta, hogy a mókusok dobálják ággal vagy terméssel. Ám amikor kinyújtózott, látta, hogy egy papírlap terítette be. Persze, mióta megszaporodtak az őszi kirándulók, a szemét is több lett. A papír viszont általában jó. Puha és tartja a meleget. Úgy gondolta, hogyha a szél elhozta hozzá, maga alá gyűri bélésképpen. Amint vackolódott, tömte maga alá a papírt, Csőrke lepte meg látogatásával: - Szervusz Gombóc! Nem zavarlak?

 - Dehogy! Ez az őrült szél mindig hoz valami szemetet. Most ez a papír érkezett hozzám. De mindjárt bekotrom ide magam alá. Nem is tudod milyen jó szolgálatot tud tenni a hidegben. – felelte a sün és fészkelődött, topogott a fészkében, hogy megfelelően elsimítsa maga alatt a papírt. Csőrke érdeklődve figyelte a sün munkáját. Addig-addig bámulta, amíg valami felkeltette az érdeklődését. A lapon egy képet pillantott meg, ami felettébb fontos lett számára.

 - Állj! – kiáltott a sünre, aki úgy megdermedt ijedtében, mint egy kőszobor. Még a fejét sem mozdította, csak a szemeivel tekingetett jobbra-balra.

 - Mi van? – kérdezte halkan, mert azt hitte, hogy veszély leselkedik rájuk.

 - Ott az a kép a papíron. Mutasd csak!

 - Ugyan már! Csak egy szemét!

 - Nem, nem! Na, totyogjál csak arrébb!

 Gombóc letipegett a papírról, Csőrke pedig maga elé kapta a lapot. Csőrével és lábaival kisimítgatta, majd mindketten fölé hajoltak. A betűk tudományához egyikőjük sem értett, viszont a fotó olyasmit ábrázolt, ami a verébnek nagyon-nagyon ismerős volt. A városi állatkertet ábrázolta a kép. Ott pedig nem is olyan régen járt már a fiókáival.

 - Ezt meg kell mutatnom valakinek. – mondta Csőrke. Csőrébe vette a lapot és már száguldott is el vele. Gombóc csak csóválta a fejét. Ugyan mit forgathat kicsi fejében az ő madár barátja?

 Nos Csőrke egyenesen az erdő legöregebb baglyához repült. Az sem tántorította vissza, hogy bagoly bácsi éppen a délutáni pihenőjét tölti. Csőrke feltétlenül meg akarta tudni tőle, hogy mit jelentenek a betűk azon a papírlapon. Bagoly bácsi morgott, háborgott, de még le is szidta Csőrkét amiért háborgatja. A veréb sűrűn elnézést kért és mondta, hogy rettentően fontos dologról van szó. A bagoly csak nehezen állt rá, hogy elolvassa az írást. Mivel a kis veréb szüntelenül nyaggatta, hát felolvasta neki a szöveget, csak hogy minél előbb megszabaduljon tőle.

 - Négy nap múlva egyenesen Brazíliából megérkezik állatkertünkbe az ara macao pár. A beköltözés pillanatait az első száz látogató ingyen megtekintheti. – dörmögte a bagoly, aztán barátságtalanul elhajította a papírt és behúzódott a fa sötét odvába. Csőrke hagyta, hogy repítse a szél a papírt. Már nem volt fontos a számára. Amire igazán kíváncsi volt, azt bagoly bácsitól meg is tudta. Még egy darabig kucorgott az ágon, érlelgette a tervét. Aztán suhant Szurkához, hogy megossza vele az ötletét.

 Szurka és a raj a kaptárban pihengettek. Már ők sem dolgoztak, készültek a téli pihenőre. Számukra is hamarosan véget ér az év és a következő esztendő tavaszáig ki sem teszik a lábukat a kaptárból. Már nem voltak olyan fürgék, mint a nyár melegében. A hűvöstől lelassultak, ezért Csőrkének sokat kellett várnia, amíg barátja a röpnyíláshoz vánszorgott.

 - Új macaók érkeznek az állatkertbe! Négy nap múlva. Egyenesen Brazíliából. Szóval azon a napon Félix végre elmehet a hazájába. – hadarta a veréb hatalmas nagy tervét.

 - Hogy micsoda? Ebből semmit nem értettem.

 - Figyelj! Ha egyenesen Brazíliából jönnek a macao házaspárral, akkor biztos, hogy vissza is mennek. Ha pedig visszamennek az őserdőbe, akkor magukkal tudják vinni Félixet. Visszakerül az otthonába ahol  már várják a saját rokonai. Érted már?

 - Azt hiszem igen. Csak az nem világos, hogy hogyan vesszük rá az embereket, hogy magukkal vigyék Félixet.

 - Hát azt én sem tudom. Majd becsempésszük a repülőjükbe, vagy hajójukba, vagy abba, amivel jönnek.

 - Hát tudod, szívesen segítenék az akcióban, de ilyen esős időben nem vagyok képes semmire.

 - Ne aggódj! Én magam mindent elrendezek. Már csak Félix- szel kell megértetnem, hogy el kell mennie.

 Néhány perc múlva Csőrke már Félixnél volt, akit láthatóan nem talált jó formában. Amikor a természetben hidegre fordul az idő, az állatkerti papagájok a fűtött üvegházba kerülnek. Ám az erdőben nincs fűtés. A fokozódó hideg pedig megviselte Félixet. Kucorgott a kaptárjában és bosszankodott a kellemetlen idő miatt. Csőrke már mondta neki korábban is, hogy tavaszig fázik az erdei állat. Azonban Félix nem gondolta, hogy ez ennyire rossz érzés lesz. Épp jókor jött Csőrke, mert legalább megkérdezi tőle, hogy mégis meddig kell fáznia? Mikor lesz megint kellemes, langyos az idő?

 Csőrke nevetet a kérdés hallatán. Azt felelte, hogy arra bizony még sokat kell várni. Viszont próbálta megörvendeztetni azzal, hogy hamarosan lehetőség lesz rá, hogy visszamenjen a jó melegbe. Elmesélte neki, hogy négy nap múlva visszakerülhet abba a meleg országba ahonnét származik. Nincs több fázás, se éhezés, se unatkozás. Minden úgy lesz, mint régen. Hogy mit szólt e hír hallatán Félix? Jobban kiabált, mint szokott. Veszekedett, háborgott. Azt felelte, hogy jól érzi magát az erdőben. Haragudott Csőrkére amiért meg akar szabadulni tőle. Igazán felháborodott ezen. A végén még jól össze is vesztek. Csőrke megsértetten távozott Félixtől, aki még órákon át bosszankodott a terv miatt. De főként azért, mert bebizonyosodott számára, hogy senki nem szereti és mindenki arra vágyik, hogy jó messzire elmenjen az erdőből.

 Csőrke szerette volna ha Félix megérti őt. Csak jót akart neki. Azt akarta, hogy jól érezze magát. És tudta, hogy egy őserdei madár csak a saját hazájában lehet boldog. Nagyon izgult, hogy a hátralévő négy napban rá tudja beszélni Félixet a költözésre. Remélte, hogy a papagáj is elgondolkozik a dolgon és belátja, hogy menni kell. Ám Félix, akinek akaratossága határtalan volt, fejébe vette, hogy szembeszáll az egész erdővel.