Kézműves bemutatkozások
2012.28.01.
Sok baj adódott Félix- szel. Úgy kezdődött minden, hogy nehezen lehetett neki otthont találni, a nagy mérete miatt. Ám mégis akadt egy üres méhkaptár, amit az erdőlakók kineveztek Félix saját otthonának. Aztán akadt még egy nagy probléma, Félix rettentően szeretett mások nyakán lógni. Minden percben társaságra vágyott és legtöbbször Csőrke körül nyüzsgött. Pedig a verébnek családja volt, akikkel törődnie kellett. Így aztán nem tudott folyton Félix- szel lógni. Szurka, vezér lévén, folyamatosan a rajjal volt elfoglalva. Neki sem jutott ideje, hogy újdonsült barátjukkal lófráljon. Gombóc pedig rettentően készült a téli alvásra. Egész nap építgette, bélelte az alvóhelyét. Neki sem akadt szabadideje baráti beszélgetésekre.
Mivel mindenkinek akadt elfoglaltsága jócskán, Félix sokat unatkozott. Csak ücsörgött a kaptárban, néha felült a tetejére és csak várta, hogy vendég érkezzen. Nézte az eget, nézte a fák közötti ösvényt, hogy jön-e valaki. Napokig egyetlen lélek sem jött feléje. Egyedül is érezte magát, az éhsége is feltámadt, ezért útnak indult. Gondolta, hogy falatozik egyet, közben pedig majd csak akad valaki, akivel társaloghat kicsikét.
Az eltelt néhány nap alatt már hozzászokott a bogarakhoz, füvekhez, magokhoz. Egészen megkedvelte az ízüket. Csak egy valamit nem tudott megszokni, az élelem utáni kutatást. Az állatkertben az élelem mindig házhoz jött. Egy lépést sem kellett tenni érte. Minden reggel és este a gondozó megtöltötte a tányérját, amiből nagy kényelmesen elfogyasztotta a kedvenceit. Az erdőben azonban minden falatot magának kellett megszereznie. Ez pedig rettentően fárasztó munka volt. Folyton azon törte a fejét, hogy miképpen lehetne a vadászatot megspórolni. Hogyan juthatna ételhez a legkönnyebben? Az egyszerű megoldást kereste, és addig-addig gondolkozott rajta, hogy akadt is egy jónak látszó ötlete. Úgy döntött, hogy kirabol egy-két fészket. Hiszen mennyivel könnyebb elszedni másoktól az élelmet. A gondos, szorgos madarak egész nap gyűjtögetnek, hordják a fészekbe az ennivalót. Hát mennyire egyszerű dolog odarepülni és ellopni azt, amit más sok-sok munkával megszerzett. Meglátogat néhány fészket és már teli is lesz a hasa. Ezt gondolta ki Félix és pontosan ezt is tette.
Az sem zavarta, ha a fészekben éppen otthon voltak. Lecsapott, mint egy sas és már vitte is azt ami megtetszett neki. Lábával, csőrével felcsippentette a finom falatokat és köszönés nélkül távozott. A házigazdáknak idejük sem volt arra, hogy szót emeljenek a rablás ellen. Félix olyan gyorsan elszáguldott, hogy az otthoniak még pislogni sem tudtak. Persze, amint tovarepült, felismerte mindenki. Már az erdő valamennyi állata ismerte a nagy, állatkertből szökött madarat. Alig-alig akadt valaki, aki kedvelte volna. A legtöbben féltek tőle a hatalmas termete miatt. Mások gőgősnek tartották. Néhányan meg irigykedtek rá a pompázatos tollazata miatt. Egyesek meg egészen egyszerűen nem tartották közéjük valónak, ezért nem barátkoztak vele. Nos, így vagy úgy, de alig akadt valaki, aki szerette Félixet. Miután jó pár madarat meglopott, még több haragosa támadt.
Estére már tucatnyi madárcsalád kereste fel Csőrkét, hogy elpanaszolják neki a fészekrablást. Csőrke tátott szájjal hallgatta a sok felháborodott károsultakat.
- Két hete gyűjtöm a ló szúnyogokat. – mondta a barátcinege – Félix az utolsó darabig elvitte mindet!
- Én egy hatalmas vízisiklót szereztem. A család elé se tudtam tenni, mert Félix még a csőrömből kilopta! – mesélte pityeregve a szárcsa.
- Én meg épp etettem a fiókáimat friss hernyóval és a szemtelenje a drágaságaim elől lopta el! – panaszolta a fakopáncs.
Csőrke csak kapkodta kis fejét a sok panasz hallatán. Közben pedig egyre bosszúsabb lett, amiért Félix ekkora szégyent hozott rá. Hiszen Félixet ő vette a szárnyai alá, ő engedte meg, hogy letelepedjen az erdőben. Most pedig ez a madár csúnyán bajba sodorta. Ennek a sok-sok felháborodott fészeklakónak a szavai végső soron Csőrkének is szólnak. Félix az ő barátja, tanítgatta, nevelte, próbálta jó irányba terelgetni. S lám, neveletlenebbül viselkedett a legrosszcsontabb fiókánál is.
- Megkeresem és beszélek vele. – mondta Csőrke a háborgó madártársainak. Aztán már indult is nagy dühvel a szívében.
Félixet az otthonában találta meg. Éppen tisztogatta, simítgatta a szárnyait. Úgy látszott, mint aki nagyon elégedett a sorsával. Ezzel aztán még jobban felidegesítette a verebet.
- Nem szégyelled magad? Hogy képzelted, hogy felfalod a családok éléskamráját? Tudod milyen szégyent hoztál rám? A fél erdő nálam hőbörgött a viselkedésed miatt! Én meg azt sem tudtam, hogy mit mondjak nekik. Micsoda őrültséget műveltél! Miért csináltad?
- Szerintem az erdő mindenkié. És ha ez így van, akkor az étel is közös. – felelte Félix és cseppet sem látszott rajta, hogy megbánta volna amit tett. Még ő tűnt sértődöttnek, amiért Csőrke veszekedni kezdett vele.
- Persze, hogy közös az erdő meg az étel. De olyat nem csinálunk, hogy a fióka csőre elől kapjuk el a kukacot. Meg olyat sem teszünk, hogy felmarkoljuk a cinege szúnyog készletét. Nem is értem, hogy jutott eszedbe ez a buta ötlet!
- Van étel bőven. Maradt még nekik.
- Nono! Mindjárt itt a tél és alig lesz ennivaló. Talán valakinek a téli raktárkészletét faltad fel.
- Nekem nem megy a keresgélés.
- Hát tanuld meg, hogy ha itt akarsz lakni! És soha többé ne csinálj ilyet, mert akkor vissza kell menned az állatkertbe!
A kis veréb nagyon szigorúan beszélt és nagyon mérges tekintetet vetett a papagájra. Egy picit meg is ijedt tőle Félix. Lehajtotta a fejét és nem ellenkezett tovább. Csőrke azt látta rajta, hogy megbánta a tettét. Vagy legalább is elgondolkodott rajta. Nem tudta, hogy higgyen-e neki vagy ne. Csak annyit érzett biztosan, hogy ez a nagy madár nem az erdejükbe való. Egyre inkább sürgősnek vélte azt, hogy Félix olyan helyre kerüljön, ahol igazán otthon érezheti magát és olyanok veszik körül, mint ő maga. Csőrke remélte, hogy a sün és a méhecske barátjával mihamarabb megtalálják a megoldás Félix bajára.
