2012.01.19
A nyár közeledte már érezhető volt a természet minden rezdülésében. Melegedett az idő, az erdő, mező állatai majd kicsattantak az életerőtől. Nyüzsgött az élet minden fában és bokorban. Fészeképítés, tojásrakás, élelemszerzés, etetés. Minden madár reggeltől estig serénykedett, építette-szépítette otthonát, gondozta családját.
Csőrke, a veréb pedig csak állt egész nap a megporosodott fészke szélén és bánatosan figyelte a körülötte pezsgő madáréletet. Mindenki élettel teli, boldog, jókedvű volt. Csőrke viszont nem érzett kedvet semmihez. Komoly oka volt rá, hogy bánatos legyen. A veréblányt, akit még a télen kinézett magának, egy verébfiúval látta néhány napja. Még a télen azt tervezte, hogy beszélgetni, ismerkedni fog a lánnyal, de úgy tünt, hogy elkésett. A veréblány párt talált magának. Csőrke ettől a csalódástól lett annyire rossz kedvű. Mélységesen elkeseredettnek, vesztesnek érezte magát.
Felvidult valamelyest mikor Gombóc barátját látta meg a fa tövében ballagni. Már napok óta nem találkoztak. Jó lesz beszélgetni vele.
- Gombóc! Hát te hová igyekszel?
- Csak úgy járok erre-arra. Nézelődök, keresgetek. Tudod hogy van ez?
- Láttad-e Szurkát mostanában?
- Nem találkoztam vele már napok óta, de azt hallottam, hogy dúsan virágzik az orgona, oda jár a rajával.
- Szóval ő is elfoglalt? - kérdezte a veréb és ezzel arra gondolt, hogy mindenki teszi a dolgát, csak ő nem. Megint a veréblány jutott eszébe és újra nagyon szomorú lett. Gombóc, akinek nem csak a szamócához volt jó orra, barátja bánatát is rögtön kiszagolta. Bátortalanul nehogy megbántsa a verebet, érdeklődni kezdett.
- Valami baj van Csőrke? - kérdezte tőle a sün. Csőrke szívesen mesélt volna arról, hogy mi fájdítja annyira a szívét, de egyszeriben nagy zümmögés támadt a fejük felett. Szurka és a csapata ereszkedtek le a fűbe. A vezérméh a feje búbjáig virágporos volt. Még az orra hegyére is jutott egy kupaccal, amitől menten tüsszentett. Gombóc és Csőrke nevettek rajta, de a méh mindig visszafogott volt. Most sem nevetett, sőt túlságosan is komoly ábrázatot mutatott. Rögvest elmondta, hogy miért sietett megkeresni őket.
- Nem messze innen, egy orgonabokor aljában egy sérült verebet találtunk. Egy másik veréb szüntelenül csiripel fölötte. Jönnöd kell Csőrke. Nagy a baj.
Csőrke azonnal indult. Elől repült a sűrű méhraj, mögöttük a veréb. Gombóc pedig a nagy fűben törte az utat és próbált lépést tartani a száguldó méhekkel, de alaposan lemaradt. Hamar odaértek a fehérvirágú orgonabokorhoz. Csőrkének a lélegzete is elállt mikor meglátta a két madarat. A riadtan csipogó veréb nem volt más, mint az a veréblány akibe beleszeretett.
- Jaj, segítsetek! - csipogta a veréb – Az édesapám megszédült és kiesett a fészekből. Nem tud repülni. Kérlek, segítsetek!
Csőrke leszállt az öreg veréb mellé. Most értette meg, hogy a veréblányt nem az udvarlójával látta mostanában, hanem az apukájával. Jaj, de nagyon megörült. Már is sokkal jobb kedve támadt. Könnyen kitalálta, hogyan tudna gyorsan segíteni a veréblány megsérült apukájának. Közben Gombóc is megérkezett. Épp jókor, mert a megoldáshoz az ő segítségére is szükség volt. Az orgonabokornak az egyik ága meglehetősen kihajlott a bokorból. Ugyan nem hajlott le a fűbe, de egy kis ügyeskedéssel megoldható volt, hogy létraként felmászhasson rajta az öreg veréb.
Azt találta ki Csőrke, hogy a méhraj ránehezedik a lehajló ág felső részére. Egyfajta súlyként lenyomják az ágat, hogy jobban leérjen a talajra. Gombócnak pedig azt a szerepet osztotta ki, hogy álljon a lehajló ág végére. Ezáltal jobban rögzül az ágacska a talajhoz. Miután elkészült az áglétra, Csőrke felvezette az öreg verebet az ágra. Csőrke végig az öreg mögött haladt és kitárt szárnyával vigyázta, hogy le ne billenjen veréb apuka az ágról. Sikerült egyre feljebb jutni a létrán, be a bokor belsejébe. Ott már biztonságban volt a veréb a ragadozók elől.
A veréblány nem győzött hálálkodni a méhnek, a sünnek és a jóképű verébfiúnak. Csőrke igazán büszkén feszítette fiatalos izmait. Nagyon tetszett neki a veréblány dicsérete és az az érzés, hogy a lány szemet vetett rá. Neki is kezdtek beszélgetni, ismerkedni, udvarolni. Észre sem vették, hogy egyedül maradtak, Szurka és Gombóc is elmentek a dolgukra. Nem köszöntek el Csőrkétől, nem akarták megzavarni a nagy ismerkedésben. Azt sem akarták vele megbeszélni, hogy mikor találkoznak legközelebb. Az mindig jönni szokott magától.