Kézműves bemutatkozások
2012.07.10.
Egy szeptemberi reggelen, miután Csőrke elvitte a gyerekeit az iskolába, a postagalamb érkezett egy roppant különös üzenettel: - Naplemente után érkezem. Örömmel várom a találkozásunkat. Üdvözlettel: Félix, egy távoli rokonod. – eképpen hangzott a szóbeli üzenet. Miután a galamb közölte a hírt, máris repült tovább, hogy még sok-sok üzenetet kézbesítsen.
Csőrke meglepve fogadta a hírt. Egy távoli rokon? Akit ráadásul Félixnek hívnak? Hát, jó távoli lehet, ha fogalma sem volt róla, hogy kicsoda. Megkérdezte a feleségét, hátha az ő rokona. Ám a verébasszony határozottan állította, hogy nincs Félix nevű ismerőse.
Mindketten különösnek találták e kurta üzenetet. Ám attól, hogy nem tudták kicsoda Félix, még igenis nagy örömmel néztek az érkezése elé. Ha vendég érkezik, főleg távoli, illik melegen fogadni. Hamar neki is láttak, hogy kitakarítsák az otthonukat. Se egy pihét, se egy morzsát nem láthat meg a vendég. Mindennek tisztának és rendesnek kell lenni. Aztán illik megkínálni az érkezőt. Ezért gesztenyeburokba legyeket, szúnyogokat kapkodtak össze. Csinosan kitálalta a finomságot a verébasszony a zöld termésben és elrendezte a fészek szélében. Aztán Csőrke meghozta az iskolából a fiókákat. Már útközben felvilágosította őket arról, hogy vendégük érkezik. Kérte a gyerekeket, hogy rendesen, illedelmesen viselkedjenek. Kivételesen ne civakodjanak, ne hangoskodjanak, ne fordítsák fel a fészket. Abban a kis időben, amíg náluk lesz a rokon, viselkedjenek példásan. A fiókák pedig megígérték, hogy nem tesznek semmi rosszat.
Uzsonna és verstanulás után letelepedtek a fészkükbe. Készen álltak a vendég fogadására. Csendben, nyugodtan ücsörögtek és vártak, vártak. Mivel a rokon csak nem érkezett, a gyerekek elkezdték unni magukat. Az egyik repdesni akart. A másik enni. A harmadik találkozni akart a barátaival. A negyediknek fürödni támadt kedve a patakban. Az ötödiknek meg megfájdult a feje és aludni szeretett volna. Megint olyan nyugtalanok és nyüzsgők voltak, mint általában szoktak. Ezért aztán az anyjuk úgy döntött, hogy az ötödikkel, a fejfájóssal lepihen. Csőrkét pedig megkérte, hogy repdessen egy kicsit a többivel, ha már ennyire unatkoznak.
Csőrke már épp indulni készült a néggyel, amikor Szurka barátja jelent meg náluk.
- A kaptáromnál egy rémséges állat rikácsol. Azt mondja, hogy Csőrkét keresi. Azt állítja, hogy a rokonod. Messziről jött és fáradt. Csak kiabál, meg követel téged.
- Persze, persze. Félix lesz az. Már nagyon várjuk.
- Hát akkor ide vezetem, mert a hangoskodásával nyugtalanítja a rajt. Egyébként nem tudom miféle rokonod lehet, de cseppet sem hasonlít rád. Valami szörnyen cicomás madár.
- Nyilván egy jómódú veréb. Jöjjön csak. Vezesd ide! – felelte a verébapa és nagyon izgatott lett. Biztosra vette, hogy egy gazdag rokon érkezett hozzájuk. Bizonyára egy magas rangú veréb. Talán valamiféle király. Vagy a verebek fővezére. Már épp ideje lenne annak, hogy felbukkanjon egy gazdag rokon. Biztosan elhalmozza majd őket minden jóval. Teletömi a tollukat ezernyi kinccsel. Talán elviszi az egész családot a csillogó palotájába, ahol életük végéig jólétben lesz részük. Micsoda szerencse, hogy előkerült ez a Félix. Micsoda hihetetlen szerencse.
Csőrke annyira beleélte magát abba, hogy maga a verébkirály jött el hozzájuk, hogy a feleségének kellet felrázni őt, amikor visszaérkezett a méh. Repült a kis bogár, mögötte pedig egy riasztó lény. Olyan ijesztő madár huppant le a fészkük mellé, hogy a fiókák anyjuk szárnya alá bújtak félelmükben. Szurka is letelepedett a faágra, de jókora távolságra a rokontól. Ő sem találta barátságosnak a madarat.
Hogy milyen volt Félix? Először is, hatalmas. Csak a feje akkora volt, mint egy veréb. A teste pedig hosszú, aminek végén két jócskán megnyúl farktoll díszlett. Másodszor, roppant színes. A feje piros, a háta sárga, a hátsó fele kék, a hosszú farok pedig megint piros. Szemei körül meg fehér volt a tolla. Harmadik különlegessége, a csőre és a körmei. A rövid csőre kampóként konyult le. A lábujjainak körmei pedig szintén hajlottak voltak és akkorák, mint egy kisebb kés. Az egész madár káprázatosan nézett ki, ugyanakkor ijesztően is hatott a külseje. Se a verebek, se a méh nem látott még ilyen állatot. Csőrkének fogalma sem volt róla, hogy miféle rokona lehet a madár, de hogy nem veréb, az biztos.
- Hát jól elbújtatok ebben a dzsungelben. Ha nincs ez a szúnyog, fordulhattam volna vissza. – kiabálta a madár, mert tényleg olyan hangosan beszélt, mint amikor valaki kiabál.
- Ő a barátom, Szurka. Egy méh és nem szúnyog. – magyarázta Csőrke. – Hát te ki vagy? Mert hogy nem veréb vagy, az jól látszik.
- Nem is állítottam, hogy az vagyok. Viszont verebek között éltem. Mikor elszöktem, a verebek vezettek el az erdő széléig. Ők mondták, hogy Csőrkét keressem. Azt ígérték, hogy te majd elbújtatsz engem.
A verebek a fejüket rázták. Semmit nem értettek. Így aztán Félix hosszas mesélésbe kezdett, hogy megértesse a verebekkel, hogy mit keres náluk.
Kiderült, hogy bizony nem veréb, hanem egy macao. Az őserdő az igazi otthona, de jó ideje a városi állatkert lakója. A ketrecében verebekkel barátkozott, mert ők voltak az egyetlen madarak, akik átfértek a drótháló lyukain. Ők minden nap bejártak hozzá és tőlük tudta meg, hogy van egy nagy, zöld erdő a közelben. Mivel igen unalmasnak találta az állatkertet, egy napon megszökött. Az egyik takarítás alkalmával, a félig nyitott ajtón keresztül kiszökött. Néhány veréb segítségével jutott el az erdőig. Aztán pedig belebotlott a méhek kaptárjába, Szurkába és így jutott el a verébcsaládhoz.
Azzal a szándékkal érkezett, hogy az erdő lakója legyen. Csőrkét akarta megkérni rá, hogy segítsen neki otthont találni és megismertetni az erdei élettel.
- Tudod, ez itt nem dzsungel. – kezdte Csőrke – Ez egy erdő, ahol nem élnek ilyen madarak, mint te vagy. Itt olyan ételt sem fogsz találni, amilyet te szeretsz. Itt hamarosan nagyon hideg lesz, amihez szerintem te nem vagy szokva. Ráadásul akkora vagy, hogy téged nem lehet elbújtatni. Szóval, azt hiszem, te nem éreznéd jól magad közöttünk.
- Eszek bogarakat, vacogok a hidegben, alszom egy fa tetején, de a rácsok közé nem megyek vissza. – jelentette ki határozottan Félix. Pillanatnyilag senki nem mert ellenkezni vele. Ha Félix maradni akar, akkor hát maradjon. Azt nem tudták, hogy miképpen tudnak a segítségére lenni a beilleszkedésben, de örömmel fogadták be a közösségükbe. Csőrke úgy volt vele, hogy Félix, ha rokon nem is, de barát még lehet. A barátokat pedig illik segíteni. Így esett meg, hogy Félix, az őserdei macao, új életet kezdett a verebek, méhek, sünök és megannyi erdei állat között.
