Kézműves bemutatkozások
2012.07.04.
A nyár vége borzasztó nagy meleget hozott az erdő és a mező állataira. Hetek óta ontotta magából a forróságot a sárga nap. Esőt pedig hiába vártak. Fullasztó, kellemetlen kánikula szakadt minden állat nyakába.
Aki csak tehette, a patak közelében bújt meg, ahol elviselhetőbbnek bizonyult a hőség. Még azok az állatok is a vízhez vonultak, akik egyébként nem különösebben rajongtak a nedves helyekért. A ritkán látott mezei egér, a sűrűben otthonos pele, a víziszonyos ürge is a patak partján vert tanyát. A vízfelszín pedig hemzseget a hűsölőktől. Kacsa és réce családok siklottak a vízen. A hosszúlábú kócsag, gém és gólya meg szoborként cölöpölték le magukat a patak közepén. Néha-néha lecsaptak egy-egy békára, de még a vadászathoz sem volt kedvük a nagy melegben. A pocok, a vidra, a hód se nagyon mutatkozott a forróság óráiban. Hébe-hóba kikúsztak a nádas közül, hogy igazítsanak az árnyékoláson, aztán hamar el is bújtak. Csak a vízibolháknak, szúnyogoknak, szitakötőknek volt kedvük virgonckodni. Szikár testüket nem viselte meg a tikkasztó hőség. A méhek és a darazsak is jól bírták, igaz mind a víz tetején nyüzsgött. Nem győzték oltani a szomjukat.
Nehéz időszak volt ez minden állatnak. Sokan megfelelő élelmet sem találtak maguknak. A füvek, zsenge hajtások majdnem száraz kórókká váltak a hőségben. Több időbe és munkába tellett a finom falatok felkutatása. Az öregek emlékeztek rá, hogy régen is volt ekkora kánikula. Némelyik még arra is emlékezett, hogy egykor kiszáradt a patak is. Senki nem akarta ezt újra átélni. Csak reménykedtek benne, hogy megjön az eső és vele együtt a forróság enyhülése is.
Addig is, amíg tombolt a nyár, a leghelyesebbnek bizonyult az árnyékban, vagy sötét búvóhelyen pihenni. Így tett volna Gombóc is, ha Csőrke barátja nem csicsergett volna szüntelenül a feje fölött. A hamarosan iskolát kezdő fiókáiról és az ezzel járó aggodalmairól beszélt. A sündisznónak majd’ leragadt a szeme, szeretett volna aludni, de Csőrke a családi ügyeivel ébren tartotta. Nem akarta őt elküldeni, hiszen az illetlenség lett volna. Viszont rettentő örömmel vette volna, ha néhány percre elhallgat. Aztán, mikor betoppant a fűzfa alá Szurka is, már végképp reménytelennek tűnt, hogy aludjon egyet.
- Na, csak hogy megvagytok! Azonnal jönnötök kell. Róka van a vízben! – ugrált izgalmában a méh. Ez az izgatottság a nyughatatlan verébre is átragadt. Szárnyaival csapkodva ujjongott és Szurkát ismételgette.
- Róka a vízben! Róka a vízben!
- Gyertek már! Ezt látnotok kell! – noszogatta őket a méh, de főképp Gombócot. A sünnek nem sok kedve volt kimenni az árnyékból a tűző napra. Ráadásul teljesen ellustult. Csak nagy nehezen állt lábra és valamit mormolva az orra alatt, mégiscsak elindult Szurka után.
A patakparton már szép kis sereglet bámészkodott. A vízben úszó rókát nézte mindenki. Nem mindennapi látvány volt, Gombóc sem látott még rókát úszni. Ám a ravaszdi nem úgy festett, mint akinek pancsikálni támadt kedve a nagy melegben. Oda-vissza, fel és le úszkált, mint egy megtébolyodott. Nyugtalanság tükröződött a szeméből. Láthatóan nem jókedvében tartózkodott a vízben.
- A vidra mondta, hogy már hajnalban is itt látta, csak akkor még jóval fentebb volt innét. – mesélte a méh. Gombóc értetlenül követte a tekintetével a rókát. Biztosra vette, hogy valami nincs rendjén azzal az állattal.
- Megkérdezem tőle, hogy miért van a vízben. – mondta a sün a barátainak.
- Nyilván megszúrta a nap. Hőguta. Szerintem jól el kéne bánni vele, amiért olyan sok gonoszságot művel. – vélekedett a heves Szurka, ami miatt Gombóc rosszallóan tekintett rá.
- Ugyan, csak nem fogjuk bántani, amikor láthatóan bajban van!
- Igazad van. Várjuk meg amíg kijön, és elkap valakit. A lényeg, hogy legyünk vele kedvesek. – gúnyolódott a méh. Gombóc rá se hederített a szúrós megjegyzésre. Eldöntötte, hogy segíteni fog a rókán. Oda is kiabált neki: - Hé, te róka! Miért nem jössz ki a vízből? – A kérdésre mozgolódás támadt a fű között, a bokrok aljában. A róka elől megbújó állatok kíváncsian hegyezték a fülüket, hogy mit felel a ravaszdi a kérdésre. Ám a vörös bundás nem felelt. Megállt ugyan egy pillanatra, a sünre tekintett, de nem szólt.
- Hé, róka! Talán süket vagy? Miért nem jössz ki a partra? – faggatta újra Gombóc.
- Hogy miért? Mert én vagyok az erdő szégyene. – eképpen válaszolt a róka, miközben tovább siklott a vízben ide és oda.
- Ne viccelj! Te vagy a legfélelmetesebb mindnyájunk közül. Miért lennél te szégyene az erdőnek?
- Azért, mert mindenki rajtam fog nevetni. – ezt a választ már senki nem értette. Egyre zavarosabbak voltak a róka válaszai. A heves Szurka egyszerű megoldást javasolt.
- Mondom én, hogy megtébolyodott. Ráküldöm a csapatot, hogy lássák el a baját.
- Ugyan, hogy mondhatsz ilyet? – csitította harcias kedvű barátját a sün. – Na és miért nevetnénk ki?
- Mert sánta vagyok. – felelte nagyon csendesen a róka és bánatosan lekonyította a füleit.
- Árva. Nem nagy dolog. Az én szüleim is korán elhagytak engem. Még gyenge fióka voltam amikor…
- Sánta, te! Nem árva! – mordult a félrehalló verébre a méh.
- Ja, hogy sánta? Hát az se jobb. – felelte szégyenkezve Csőrke.
- Na és ha sánta vagy, miért szégyen az? – faggatózott tovább a sün.
- Azért, mert tyúklopás miatt sántultam meg. Egy seprűvel csapott rám az ember, amikor loptam a tyúkjait. A hátsó lábam azóta nem mozdul. Alig birok járni. Ha meglátnak a többiek, kinevetnek majd. Inkább ki se megyek a vízből.
- De hát nem maradhatsz ott életed végéig. Még a végén uszonyod nő.
A róka erre nem felelt. Bánatosan rótta a köröket jobbra és balra. Gombóc törte a fejét. Valahogy rá akarta venni a rókát, hogy partra jöjjön. Törte a fejét, törte erősen. A méhcsapat jutott az eszébe. Meg is súgta Szurkának az ötletét, azaz hogy ijesszenek rá a rókára. Egy kicsit zümmögjenek a feje fölött, hátha attól elmegy a kedve a fürdőzéstől.
Mi az, hogy elment a kedve? Úgy megrettent a felette gomolygó méhseregtől, hogy béka módjára ugrott ki a vízből. Mókás volt nézni, ahogy behúzott farokkal kiinal a partra, mint egy félős kisnyúl. Aztán meg csak állt ott megszeppenve. Lógatta az orrát, miközben egy sereg állat bámulta. Most látszott csak, hogy a jobb hátsó lába kifeszítve nyúlt hátrafelé. Láthatóan csúnyán megsérült. Még a keményszívű Szurka is megsajnálta.
- A vízisikló jó orvos. – mondta a rókának – Az én eltört csápomat is ő hozta rendbe. Elkísérlek hozzá.
- És ha nem gyógyít meg, mert nem szeret?
- Amikor beüt a baj, nem azt nézzük, hogy kit mennyire szeretünk. – mondta bölcsen a veréb – Igaz, Gombóc?
A sün, válasz helyett egy boldog pillantást vetett a barátjára. Hát persze, hogy igazat beszélt a veréb. S persze, senki nem gúnyolta ki a rókát, senki nem bántotta. Mindenki együtt érzett vele, bármennyire is nagy ravaszdi. A sikló pedig gyógykrémmel bekenegette a róka lábát, gyógylevelekkel bebugyolálta. Azt ígérte neki, hogy mire megjön az ősz, futni fog, mint azelőtt.
A róka ezért, a többi állat pedig az enyhülés miatt várta a nyár elmúlását és az ősz megérkezését.
