Kézműves bemutatkozások
Gyakran megesik egy családban, hogy nagyon különbözőek a testvérek. Az egyik szorgalmas, a másik meg csak henyél. Az egyik keveset szól, a másiknak folyton jár a szája. Két testvér között is hatalmas eltérés lehet, de képzeljük el, hogy milyen sokszínű egy család akkor, ha öt gyerek van.
Mint Csőrkééknél, ahol öt fióka nyüzsög. Bizony, ők aztán tudnának mesélni a gyerekek sokféleségéről. Mindet egyformán nevelik, mégis egyik-másik kilóg a többi közül. Ám egy van, aki a legtöbb bajt és a legtöbb gondot okozza: a legkisebb. Ő az, aki folyton ellenkezik, nagyszájúskodik, szófogadatlankodik. Ő mindent másképp akar, mint ahogy szabadna. Ezért aztán a veréb szülőknek a legkisebbel van a legtöbb problémájuk. Mindig rajta kell tartani a szemüket, mert teljesen megbízhatatlan. Ahogy verébasszony szokta mondani, a néggyel nincs annyi baja, mint a legkisebbel egyedül. Csak remélni tudták, hogy mire felnő, megjön az esze a komoly dolgokhoz.
Nos, mivel hogy volt a csapatban egy virgonc, nehéz feladatnak számított egy-egy kirándulás. Az erdőt, a rétet már sokszor bejárták, de a fiókák már messzebbre vágytak. Új területeket akartak megismerni. Csőrke vitte is volna őket már korábban, de a kicsi miatt sokáig vonakodott a hosszú utazásoktól. Ám egy napon gondolt egy nagyot, és elhatározta, hogy a városba repül a fiókákkal. Egy városi kirándulás kitöltené az egész napjukat. Csőrke felesége nem örült az ötletnek. Aggódott a távolság miatt, meg a rakoncátlan legkisebb miatt is. Ám Csőrke megnyugtatta, hogy képes lesz egyben tartani a kis csapatot és épségben hazatérnek a városból.
A városi kirándulás híre feldobta a verébgyerekeket. Sosem jártak ott, mint ahogy az apjuk sem. Csőrke, korábban már többször eltervezte, hogy elmegy a városba, de mindig visszatartotta a félelem. Sosem érezte magát elég bátornak ahhoz, hogy idegen, természettől távoli helyen barangoljon. Viszont nem akarta, hogy a gyerekei úgy nőjenek fel, hogy csak az erdőt ismerik. Úgy vélte, hogy akkor lesz belőlük okos, felnőtt veréb, ha sok mindent látnak és tapasztalnak. Ezért akarta ezt a kiruccanást.
Tátva is maradt a csőrük a házak, betonutak, autók, futkosó emberek láttán. Semmiben nem hasonlított a város az erdőre. Látványos, színes világ tárult eléjük. Nem egy unalmas, lelassult életbe csöppentek. A város csupa nyüzsgés, csupa érdekesség volt. Olyan mozgalmas környezetet láthattak, hogy alig tudtak betelni vele. Mindent fel akartak fedezni. Minden utcát, teret, parkot be akartak járni. Céltalanul suhantak a házak között, kanyarogtak az utak felett. Fejecskéjüket ide-oda kapták, csak előre nem figyeltek, hiszen mindenfelé újdonságot fogadta őket. Miközben Csőrke is ámulva ismerkedett a várossal, fél szemét a kicsinyein tartotta. Ügyesen, szófogadóan haladtak mellette. Egyik sem maradt le. Örvendezett, hogy gond nélkül tud a fiókákkal kirándulni. Félt az úttól, és lám, teljesen jól viselkedik mind az öt. A nyári délutánon boldogan szárnyaltak a város utcáin. Egy percre sem pihentek meg. A fáradtságot nem is érezték, annyira jól szórakoztak. És persze azért sem ültek le, mert hajtotta őket a kíváncsiság: mindent látni akartak. Épp egy állatkert fölé értek, ami meglepetésként hatott rájuk. Mindenféle állat egy helyen, ketrecekbe zsúfolódva. Igen érdekes látvány volt, még Csőrke figyelmét is teljesen lekötötte. Annyira elbámészkodott, hogy egy pillanatra nem figyelt eléggé a fiókákra. A legkisebb ki is használta az apja figyelmetlenségét, és megszökött. A nagyobbak figyelmeztették apjukat, hogy a legkisebb testvérük eltűnt. Csőrke megrémült. Pörgött, forgott a levegőben, a legkisebbet kereste. Leszálltak egy kerítésre és mindnyájan a környék fáit, épületeit lesték, hátha meglátják a szökevényt. Újra a magasba emelkedtek és a házak között bolyongtak. Nem juthatott messzire a kicsike. Épp csak egy pillanatra tévesztette szem elől Csőrke. Verebeket, galambokat faggattak, hogy látták-e a kisverebet. Ám senki nem találkozott a szökevény fiókával. Mind ijedtek voltak, leginkább Csőrke. Megígérte a feleségének, hogy rendben hazaviszi mind az ötöt. Erre fel, az első adandó alkalommal eltűnt a legkisebb. Ráadásul a hatalmas, zsúfolt városban képtelenség egy picinyke madarat megtalálni. Ha nem lógott volna a nyakán a másik négy, könnyebben a keresésére indulhatott volna. Azonban négy fáradt, nyűgös gyerekkel lehetetlen minden zugot bejárni. Tanácstalanul ücsörödtek le egy padra. A gyerekek nyafogni kezdtek, hogy fáradtak, éhesek, kimerültek. Hazavágyódtak. Csőrke sajnálta őket, de addig nem indulhattak vissza, amíg elő nem kerítik a legkisebbet. Nagy gondban volt, hogy miképpen találja meg elveszett gyermekét. Csak szidta magát, amiért nem figyelt rá elég jól. Már azt is bánta, hogy útnak indult a fiókákkal. Hallgatnia kellett volna felesége intelmére. Nagyon ostoba volt. Nagyon ostoba!
Amint kesergett és a megoldáson törte a fejét, valaki megszólította:- Csőrke, én a jótündér vagyok! Látom, hogy bajba kerültél. Ne aggódj, tudom, hol van a gyermeked. Oda vezetlek.
Csőrke csapkodni kezdett a szárnyával. A hangos gondolatait próbálta elhessegetni. Azt hitte, hogy képzelődik. Gondolta, hogy csak zavarodottságában hallja a hangokat. - Csőrke, velem kell jönnöd! Tudom, hol van a fiad! Gyere, kövess engem! - A veréb jobbra-balra tekintett. Senkit nem látott, aki beszélne hozzá. A gyermekei már szunyókáltak, mindnek lógott a feje. Ő maga is legszívesebben aludt volna, de a legkisebbért nagyon aggódott. Felrázta a porontyait és kérte őket, hogy induljanak, mert valami azt súgta neki, hogy tudja, hol a kisfia. Különös vonzást érzett, ami arra késztette, hogy útra kelljen. A tündér egy fénylő, kék pontként jelent meg előtte és mutatta az utat. Csőrke és a négy fióka a jelet követte. Nem kellett messzire menniük. Az állatkert fölött ereszkedni kezdtek. Padok, asztalok között egy hűs vizű szökőkút csobogott. Verebek fürösztötték magukat a vizében. Ott tollászkodott a legkisebb is. Fürdött is, ivott is. Vidáman pancsolt a vizestálban. Amint a testvérei meglátták, ők is meglepték a fürdőhelyet. Csőrke egy asztal tetejére telepedve kacagta, hogy milyen virgoncok a kicsinyei. Egymást fröcskölték, lubickoltak, hancúroztak a frissítőben. Már menniük kellett volna, de nem volt szíve elparancsolni őket. - A kis csibész! Ne haragudj rá, csak fürödni támadt kedve a nagy melegben. – mondta a tündér, aki most már látható alakjában állt a veréb mellett. Csőrke rögvest felismerte az álmából megelevenedett jótündért. Hát mégis létezik. Szurka és Gombóc is meséltek róla, de nem hitt a szavukban. Pedig tényleg van egy jótevő, aki segít, ha baj van. Nem csak egy álom, hanem egy valódi tündér, aki a barátjuk, mert gondoskodik róluk. Mire megértette, hogy miféle lény ez a kis tündér, addigra eltűnt. Egy villanást követően láthatatlanná vált. Pedig még meg sem köszönte neki a segítségét.
Összeterelte a kicsiket és tudatta velük, hogy indulniuk kell. Késő délutánra járt és sötétedés előtt még vissza akart érni az erdőbe. Feltétlenül el akarta mesélni a barátainak az esetüket. A gyerekeket pedig megkérte arra, hogy tartsák titokban a legkisebb elbolyongását. Nem akarta az anyjukat felizgatni az eltűnéssel. Végül is minden jóra fordult, hiszen a jótündér soha nem veszi le a szemét egyetlen erdei állatról sem.
