21. rész

2012.05.26.

 

 

Végre elérkezett az idő, hogy Csőrke és párja szülőkké váljanak. Napok óta melengette maga alatt a verébasszony azt a négy fehér tojást, amiből hamarosan kikelnek a gyermekeik. Már csak néhány napot kellett várniuk, hogy egy nyüzsgő, nagy családdá legyenek. Mindketten hatalmas örömmel várták azt a napot, amikor megszületnek a fiókák.

Amíg a tojásban fejlődtek és növekedtek a porontyok, Csőrke a legnagyobb nyugalmat akarta biztosítani a feleségének. Mindenben a kedvében próbált járni. Minden munkát elvégzett helyette. Az eddigieknél is kedvesebben és figyelmesebben bánt vele. Azon volt, hogy a kedvesének semmi más dolga ne legyen a költésen kívül. Minden percét mellette töltötte, csak a legfontosabbak miatt hagyta magára a feleségét. Azért is találta fontosnak, hogy ne mozduljon el a fészekből, hogy lássa a fiókák megszületését. Semmiképp nem akart lemaradni élete legnagyobb eseményéről.

Nyugodtan és békésen teltek a költés napjai, egészen a zümmögő, sárga-fekete csíkos rovarok megjelenéséig. Eleinte csak egy-kettő kőrözött a fészek körül. Zümmögtek, lecsaptak néhány kört, aztán pár napig színüket nem lehetett látni. Ám amikor újra jöttek, már többen voltak. Nagyobb zajt csaptak és hosszú ideig nyüzsögtek a fészek körül. Csőrke fokozódó bosszankodással figyelte a hatlábúakat, de jó ideig nem reagált a jelenlétükre. Csendesen szemlélte őket és remélte, hogy amilyen meglepetésszerűen jöttek, ugyanúgy távoznak is.

Reményei nem hallgattattak meg. Mindennap megjelentek a rovarok és eljött az az idő, amikor már állandó nyüzsgéssel voltak a verébpár otthona körül. Csőrke felesége bosszankodni kezdett a nyugalmuk megzavarása miatt. Csőrke kötelességének érezte, hogy fellépjen a hártyás szárnyú csapat ellen. Kirepült a meleg fészekből, hogy körbejárja a helyüket. Kíváncsi volt rá, hogy ugyan miért kering a sok méh-féle tünemény a fészkük környékén? Bizony, nagyon elképedt mikor meglátta, hogy mit mesterkedtek ki azok a zümmögő, idegesítő lények. A szép kis fészkük aljára egy csüngő, virágfej alakú lakást ragasztottak. A lakásba sok pici lyukacska vezetett be, amiből ki-be mászkáltak a rovarok. Jöttek-mentek, Csőrkéről tudomást sem vettek. Nyüzsgő és roppant elfoglalt népségnek tűntek. A látottak miatt, Csőrke nagyon felbosszankodott. Mivel méheknek vélte az újdonsült lakótársakat, Szurkához ment, hogy segítséget kérjen tőle.

A beszámoló alapján, Szurka kételkedett benne, hogy méhek költöztek volna a verébpár fészkének aljára. Ám kíváncsivá tette a dolog. Ezért elment Csőrkével, hogy megnézze miféle szomszédjai lettek a verebeknek.

Nagytestű rokonait már messziről felismerte, amint buzgón jártak ki-be a nagyra építgetett fészkükbe. Egy ágra letelepedve figyelték a munkájukat végző rovarokat.

- Ezek a darazsak. – suttogta a méh veréb barátjának – Nem vagyunk jó barátságban velük. Egy falánk, kéregrágó az egész csapat. Kiharapják a fák törzsét, aztán addig ügyeskednek, hogy építőanyagot csinálnak belőle. Abból a szörnyű ragacsból formázzák ki a fészküket. Látod benne a sok lyukat?

- Látom. Nyilván az a hálószobájuk. Mindenkinek egy-egy.

- Nagyon tévedsz! A kis porontyaikat tartják a lyukakban. Valami szörnyűséges elemózsiával etetik őket, hogy pont olyan szörnyűségesek legyenek, mint a szüleik. Bogarakkal, pókokkal tömik őket. Látod milyen falánkak? Nem győzik hordani nekik. Nem kedveljük a darazsakat. Minden édeset elesznek az orrunk elől. És ráadásul be sem érik nektárral. Megeszik még a szőlőt, a dinnyét is. Láttam én már darázs lepte gyümölcsfát. Nem egy szeretni való népség.

- Na jó, de én most mégis mit csináljak velük? – kérdezte kétségbeesetten Csőrke.

- Megpróbálok beszélni a vezetőjükkel, de nem hiszem, hogy el tudom űzni őket. – Szurka máris a zsongó darázsfészekhez repült, hogy megpróbálja rávenni a darazsakat, hogy költözzenek el a fészek aljáról. A darázsvezető válasza pontosan az volt, amire a méh számított.

- Engem ugyan nem érdekel sem a veréb, sem a fiókájuk, de még te sem! Ha nem bírnak egy ág alatt lakni velünk, akkor lehet költözni! Te pedig, kis fullánkos rokon ne akarj okoskodni, meg parancsolgatni! Van neked egy jó nagy, ragacsos kaptárod. Hatalmaskodjál abban! – perelt a méhvel a harcias darázs. Ettől a felelettől alaposan felpaprikázódott Szurka. Nem szokta az efféle hangnemet.

- Ki parancsolgat? Te utasítgatsz engem! Azt hiszed, hogy azért, mert te több csípésre vagy képes, mint én, erősebb is vagy?

- Igen, barátom! Pontosan ezt gondolom. Sokkal erősebb vagyok nálad. Nézzél csak magadra. Fele akkora vagy, mint én. Hát persze, hogy keményebb vagyok nálad. – gőgösködött a darázs, amitől Szurkának egy komoly elhatározása támadt.

- Azt mondom, hogy harcoljunk meg egymással. Én ugyan nem félek tőled. Ha te sem félsz, akkor mérjük össze az erőnket. Csapat, csapat ellen. Ha mi győzünk, elmentek innen. Ha ti arattok diadalt, maradhattok.

- Persze, hogy nem félek tőled, te kis horgos fullánkos! – eképpen sértegette a darázs a méhet. Még egyszer utoljára mélyen egymás szemébe néztek, aztán szétrebbentek. Szurka berepült a verebek fészkébe. Elmesélte nekik, hogy másnap reggel összecsapnak a méhek a darazsakkal. Beszélt arról is, hogy milyen nagyképűen viselkedett vele a darázs vezér. Ám, úgy tűnt, hogy a verebeket más kezdte érdekelni. Mozgolódás támadt a tojáskák között. A verébpár izgatottan leste, hogy reped-e a tojáshéj. Észre sem vették, hogy Szurka búcsút intett nekik. Hazarepült a kaptárba, hogy felkészítse a rajt a harcra.

Másnap napfelkelte után a méhraj a tisztáson várta a darazsakat. A fűben pihentek és az eget kémlelték, hogy merről érkezik a csapat. A nyári meleg gyorsan befűtötte a levegőt. Az árnyék nélküli tisztáson egyre jobban főtt a fejük a méheknek, mert a darazsak sokat várattak magukra. Persze, nem kellett volna tovább szenvedniük a tűző napon, ha Csőrke értesítette volna őket arról, hogy a darazsak eltűntek. Hajnalban kibújtak mind a négy tojásból a csemetéik. Akkora zajt csapott az állandóan élelem után sipákoló fiókahad, hogy a darazsakat elijesztették. Csőrkének feltűnt, hogy hajnal óta megszűnt a zümmögés a fészkük aljában, de annyira elvarázsolódott édes kis fiókáitól, hogy Szurkáról elfeledkezett.

A lelkes, harcra kész méhraj egyre jobban olvadozott a szikrázó nap melegében. Az erejük elpárolgott, már alig bírták a várakozást. Egyszeriben Szurka kijelentette, hogy nem vár tovább az ellenségre. Tudatta a rajjal, hogy győztek. A darazsak nem voltak elég bátrak ahhoz, hogy csatázzanak velük. Ujjongva ünnepelték a sikerüket, mikor Gombóc a tisztásra araszolt. Meglátta a fűben táncoló méheket és nem állta meg, hogy ne kérdezze meg, minek örülnek?

- Annak örülünk kedves Gombóc, hogy nagy ellenségünket, a darazsakat megfélemlítettük.

- Oh, értem. Mégis hogyan tettétek?

- Kihívtam őket egy párbajra, de nem jöttek el. Ez azt jelenti, hogy elmenekültek előlünk. – mesélte a méh és tőle szokatlan módon, jókedvűen viháncolt a rajjal. Gombóc kevésbé örült a hírnek. Talán azért, mert ő tudott valamit, amit Szurka még nem.

- Figyelj, Szurka! Azokról a darazsakról van szó, akiket az imént a ti kaptárotokba láttam beözönleni?

- Tessék? Mit láttál te?

- Kerestelek otthon, de csak egy regiment darazsat láttam nálad. Ki-be rohangásztak az egyik kaptárba. Ők azok a híres legyőzött ellenségek?

Szurka nem felelt. Azonnal útnak indult a csapatával, hogy megnézze, miféle darazsak hemzsegnek a kaptárjaiknál. A legyőzöttnek hitt darázscsapat egy éppen üresen álló kaptárba költözött be. Megint csak jöttek-mentek, építették az új lakásukat, rettentő elfoglaltak voltak. A méh vezér szomorkásan vette tudomásul, hogy mégsem szabadult meg a rokonságtól. Mégis csöndben eltűrte, hogy a szomszédjai legyenek. Azzal nyugtatta magát, hogy ősszel kikel az utolsó darázs lárva is, és akkor mind elmennek. Addig pedig már csak egy-két hónapot kell kivárnia.