20. rész

2012.05.20.

 

 

 

Gombócot minden állat úgy ismeri, hogy ő a legkedvesebb, a legtürelmesebb, a legjóságosabb jószág messze környéken. Azt is tudják róla, hogy szereti, óvja a kicsinyeket. Minden aprósághoz van egy-két jó szava, jól ért a kölykökhöz. Az erdőlakó apróságok pedig kedvelik Gombócot, amiért mindig kedves velük.

Ezért eshetett meg, hogy egyik nap, Szajkó asszony meglepő kéréssel fordult a sünhöz. Vendégségbe hívták az erdő egyik távoli fészkébe, egy születésnapi mulattságba. Nagyon szeretett volna elmenni, de a fiókáját még túl kicsinek vélte ahhoz, hogy messzire repüljön vele. Meg aztán nem is találta jó ötletnek, hogy zajos összejövetelre vigye el. Szóval, azt találta ki Szajkó asszony, hogy Gombócra bízza a kicsinyét, amíg ő oda lesz a vendégségben.

Gombóc alaposan meglepődött. Még soha senki nem kérte fel dadusnak. Szerette a kicsiket, szívesen elidőzött velük, de felvigyázó még sosem volt. Ennek ellenére örömmel vállalta el a feladatot. Megtisztelőnek érezte, hogy Szajkó asszony rá gondolt.

Haza is reppent a szajkó, hogy elhozza Gombócnak a fiókáját. Gombóc pedig izgatottan készült a felügyeletre. Kicsikét aggódott, hogy miként fog vigyázni egy kismadárra. Bízott benne, hogy a kis szajkó jól nevelt madárka, ezért nem lesz vele gondja.

A szajkó gyerek szakasztott mása volt anyjának. Barna tollai voltak, amit szárnyszélben kékes sáv díszített. A fejtetőjén lévő bóbita pedig mókás külsőt adott a kicsinek. Csibésznek látszott, de rendesnek is. Az anyukája is csak annyit mondott róla, hogy kissé nyugtalan. Gombóc azt felelte erre, hogy jól meg lesz a fiókával. Aztán anya és kicsinye elbúcsúztak. Szajkó asszony utoljára még ráparancsolt a gyerekére, hogy szófogadó legyen, aztán elillant a magasba.

- Hát, ketten maradtunk. – mondta a kis szajkónak Gombóc – Mit szólnál egy kis sétához?

- Inkább repüljünk. Nem szeretek sétálni. – válaszolta durcásan a kismadár. Gombóc nevetett a feleleten.

- Hát, az nem lehet. Én ugyanis nem tudok repülni. Amíg az anyukád nem érkezik vissza, addig sétálgatunk a fűben. Szedegetünk mogyorót, makkot. Eszegetünk, játszadozunk. Majd csak eltelik az idő estig, nem igaz?

- De én nem szeretek sétálgatni. Repülni szeretek. – nyafogott a szajkó. Gombóc felsóhajtott. Nem tetszett neki a kismadár ellenkezése. Azt hitte, hogy semmi gondja nem lesz vele. Erre fel máris akaratoskodott.

- Mondtam már, hogy én egy sün vagyok. Nincsen szárnyam, ezért nem tudok repülni. Majd repülsz az anyukáddal, ha hazaérkezett. Most sétálni fogunk az erdőben.

- Ez nagyon unalmas dolog. Inkább megyek és eszek egyet a levegőben. – mondta a szajkó és cserregő hangot adva már cikázott is a magasba. Gombóc ledermedt rémületében. A szajkó gyerek, aki a gondjaira volt bízva, faképnél hagyta. Kétségbeesve kiáltozott utána, mert ennél többet nem tehetett. Ám a kismadár már olyan messze járt, hogy meg se hallotta a dadusát. Ekkor jött meg Csőrke. Jókedvűen érkezett, de lelombozódott, Gombóc aggodalmas arcát látva. Elmesélte neki a sün, hogy megszökött tőle a kis szajkó, pedig estig a felügyeletére volt bízva.

- Egy percig se aggódj! – mondta a veréb – Máris előkerítem a kis tekergőt. – Csőrke a magasba emelkedett és ő is sitt-sutty eltűnt, akár csak az imént a szajkó gyerek. Ekkor meg Szurka érkezett meg a barátjához egy kis látogatásra. Tudakolta tőle, hogy miért olyan bánatos. Gombóc pedig mindent elmesélt.

- Micsoda egy rendetlen fióka! Majd én ellátom a baját, ha előkerül. – morgolódott Szurka és már hegyezte a fullánkját.

- Nincs erre szükség. Elrendezem a dolgot, ha Csőrke visszahozza. – felelte a sün. Nem is kellett sokat várni, a veréb megérkezett a kis szajkóval. A fióka vidám volt, Csőrke inkább haragos.

- A kis komisz! Jó messzire elmerészkedett. Ráadásul vissza sem akart jönni velem. – panaszolta Csőrke.

- Ejnye, ejnye! Hogy tehetted ezt? – dorgálta a fiókát Gombóc. A szajkó gyerek jókedvűen nevetgélt. Nem olyannak tünt, mint aki megbánta a tettét.

- Olyan jó volt a mami nélkül repülni. A veréb meg jól elfogócskázott velem. – így csintalankodott a fióka, amitől a felnőttek morcosan néztek rá. Ők nem találták ennyire mulatságosnak a történteket.

- Jólesett a kódorgás? Gombóc meg betegre idegeskedte magát miattad! Na most kapsz egyet! – mondta feldúltan Szurka és rezegtette a fullánkját. Kár volt megszólalnia. A szajkók egyik kedvenc eledele a méhecske.

- Jé, egy méh! – kurjantott fel a kismadár. Abba a pillanatban odakapott és a csőrébe csippentette a méhet. Gombóc és Csőrke szinte egyszerre ordítottak rá a gyerekre.

- Ne edd meg!

Szurka mind a hat lábával kapálózott a kismadár csőre között. – Ő a barátom, nem szabad megenned! – kiabálta Gombóc. A fióka, mint általában, ekkor sem óhajtott szót fogadni. Ráadásul az egyik kedvenc eledeléről volt szó. Semmiképp nem akart lemondani róla. Felszegte a fejét és kinyújtotta a nyakát, hogy lecsúsztassa a torkán a rovart. Szurka megállás nélkül kalimpált a madár csőrében. Már-már majdnem lenyelte a szajkó. Ekkor Csőrke durván és fájdalmasan rákoppintott a gyerek feje búbjára. A fióka felsikított, a méh pedig kihullott a csőréből.

- Ez felháborító! Ez elképesztő! – morgott Szurka, miközben megtépázott porcikáit próbálta rendbe hozni. Most már Gombóc is elvesztette a türelmét a fiókával szemben.

- Hát, te most nagyon csúnyán viselkedtél. Nem voltál szófogadó. Pedig az anyukád megkért rá. Remélem, hogy most már nyugton maradsz.

- Igen. – felelte csendesen a fióka. Ez a fejen kólintás észhez térítette.

Estig igazán példásan viselkedett a kismadár. A három barát együtt felügyeltek rá, amíg az anyukája meg nem érkezett. Szajkó asszonynak nem árulták el, hogy mennyi bajuk volt a gyermekével. Nem akarták megbántani azzal, hogy a csemetéjére panaszkodnak. Úgy vélték, hogy jobb az, ha nem tudja senki. Azonban a megfelelő tanulságot levonták a történtekből. Jó ideig nem lesznek dadusok egyetlen erdei porontynak sem.