19. rész

2012.05.16.

 

 

 

Nyaranta a parkok már kora reggel megtelnek emberekkel. A felnőttek ücsörögni, a gyerekek futkosni szeretnek a parkban. Ahol pedig sok ember megfordul, ott leeső ételre is lehet számítani. Minden állat tudja azt, hogy az efféle helyeken mindig lehet potya-csemegére számítani. Csak jó alaposan szemmel kell tartani minden szegletet és persze úgy járni, hogy észrevétlen maradjon az állat.

Gombóc is a lehető leghalkabban lopózkodott a magas fűben, a járdaszegély mentén. Időnként ki-kidugta a fejét és felmérte a terepet, hogy lát-e valami íncsiklandó finomságot. Nem morzsákra vadászott, azokat meghagyta a madaraknak. Őt a nagyobb falatok érdekelték, amivel tisztességesen jól lehet lakni. Egy-egy félig lerágott gyümölcs, beleharapott szendvics, igen kívánatos tudott lenni egy torkos sünnek.

Nos, nem is kellett sokáig nézelődnie. Egy virágágyás szélében sütemény hevert. Egy-két harapás hiányzott belőle. Bizonyára nem ízlett valakinek. Sebaj, Gombócnak minden falat jól fog esni.

Jó néhány percig a fejét kidugva a terepet vizsgálta. Az emberek távol voltak a süteménytől. Teljesen biztonságosnak látszott előmerészkedni. Az volt a terve, hogy szélsebesen a süteményhez rohan. A szájába veszi az ételt és megint nagyon gyorsan visszafut vele a fűbe. A biztonságos sűrűben pedig jóízűen elmajszolja a sütikét. Ez volt a terve, azonban a dolgok nem pontosan így alakultak.

Szemeit a süteményen tartva, kinyilallt a fűből. A gyorsaság mindennél lényegesebb dolog volt. Nagyon koncentrált a sütire és a lehető legfürgébben szedte az apró lábacskáit. Így történhetett meg, hogy a közeledő kisgyereket nem vette észre. A jókedvűen ugrabugráló gyerekecske rögvest meglátta a kavicsos járdán osonó sündisznót. Még jó, hogy a kezében lógott a kék homokozó vödör. A süni mögé ugrott és egy csapással ráborított a vödörkéjét.

Gombóc ledermedt. Azt sem tudta mi történt, csak hírtelenjében sötét lett körülötte. Ijedtségében azonnal labdává gömbölyödött. Akárki vagy akármi is ejtette fogságba, ő ugyan nem engedi megérinteni magát. Kimeresztette a tüskéit és szorosan összehúzta minden porcikáját.

A fiúcska leemelte a vödröt a sünről. Nagy öröme támadt, hogy sikerült elkapni a tüskés jószágot. Nem is félt tőle egy cseppet sem. A szúrós tüskék nem voltak akadályok számára. Jókedvű sikítozással vette kezében a tüskés labdát és rohant vele a szüleihez, hogy megmutassa miféle állatot talált.

Gombóc, borzasztó rémült volt. Élete legnagyobb félelme az ember. Már kicsi korában azt tanították a szülei, hogy óvakodjon az emberektől. Mindenféle rémes történeteket meséltek neki. Mondták, hogy az emberek mindig babusgatni, meg játszani akarnak a sünnel. Legtöbbször ketrecbe zárják az elfogott sündisznót. Sokszor hörcsög, meg tengerimalac közé teszik, mert azt hiszik, hogy ők jó barátok. Ráadásul mindenféle számára nem ízletes étellel próbálják tömni. Répa, saláta, retek, egy falatot sem tudna enni belőlük. Figyelmeztették a szülei arra is, hogyha ember kezébe kerül, a legjobb megoldás a beteg állat eljátszása. Ha azt játssza, hogy szenved és rosszul érzi magát, az ember szabadon ereszti. Egyébként meg állítólag nem kell nagyon megjátszani a beteget. A kalitka tényleg olyan rémes hely, hogy belebetegedik az a vadállat, amelyiket beleteszik.

Ezért aztán azt gondolta ki Gombóc, hogy a lehető legbetegebb ábrázatát fogja mutatni, hogy eleressze az ember. A kisfiú sikítozására és ujjongására a park összes gyereke összesereglett. Mindenki látni akarta a sündisznót. Aki nem félt a tüskéktől, kézbe is vette az állatot. Szegény Gombóc, egyik kézről a másikra járt. Rettentően fárasztotta a körülött lévő felhajtás. Szeretett volna újra a fűben kószálni. A sütemény már nem is érdekelte, csak legyen újra szabad. Ha végre eleresztik, olyan messzire elkerüli a parkokat, amennyire csak lehet. Soha többé park, soha többé torkoskodás, csak szabaduljon meg a nyüzsgő emberektől.

Úgy látszott, hogy a gondolatai túl hangosak voltak, mert valaki meghallotta őket. Egy ismerős hangocska szólította meg. A szemeit nem merte kinyitni, de a hangot rögtön felismerte. Az erdei tündér szólt hozzá, aki már egyszer megtréfálta őt Csőrkével és Szurkával. Az a különös történet jutott az eszébe, amikor az erdőben járva elaludtak mindhárman és ugyanazt álmodták. Mindnyájan a tündért látták álmukban, akinek megtalálták a varázsbotját. Egyetlen kívánságukat teljesítette volna a tündér, de nem tudtak megegyezésre jutni. Végül egyetlen kérésüket sem váltotta valóra. Furcsa egy történet volt, amit nem tudtak megérteni azóta sem. Nos, a csengő-bongó hangú tündérecske most újra előkerült és a fülébe suttogott: - Gombóc, úgy látom nagy bajban vagy. Elkelne egy kis segítség, ha nem tévedek. Ne aggódj, nem esik bajod, segítek rajtad.

Gombóc hitte is amit hall, meg nem is. Hihetetlen volt, hogy miközben a gyerekek játékként adják-veszik egymás között, egy tündér szavai hangzanak a fülébe. A segítség elkélt, de attól félt, hogy ez megint csak egy álom. Azt tartotta a legjobb megoldásnak, ha összeszorított szemekkel, és erősen begubózva, hagyja, hogy történjen vele bármi. Vagy megmenti a tündér, vagy a gyerekek megunják a babusgatását és eleresztik.

A jótündéreket azonban nem olyan fából faragták, hogy a nagy bajban, cserbenhagyjanak bárkit is. Ráadásul az erdei tündér még adósnak érezte magát, amiért akkoriban az erdőben nem tudta teljesíteni a három barát kérését. A megtalált varázspálcáért cserében teljesítette volna egy kívánságukat. Ám mivel a barátok nem jutottak egyességre, mély álomba varázsolta őket, hogy a vele való találkozást egy álomnak higgyék. Azonban remélte, hogy valamikor még segíteni tud mindhármuknak. Eljött az idő, hogy Gombócnak segítséget nyújtson. Gombóc nagy bajban volt és tényleg csak egy varázslat tudta megmenteni a helyzetéből. Így aztán minden, ami ezután történt, az erdei tündér jóságának volt köszönhető.

A kisfiú szaladt, hogy a padon ücsörgő édesanyjának is bemutassa a sündisznócskát. A seregnyi gyerek vele együtt futott, mert mindegyiket megbabonázta a sün. Futottak nagy örömmel, ám a tündér egy láthatatlan akadályt vetett eléjük. Egy nem látható pálcát emelt a lábuk elé, amiben mind elbukott. Hasra esett a kisfiú is, aki a tenyerében őrizte a sündisznót. Elesett az összes kisgyerek is, akik loholtak a fiúcska nyomában. És Gombóccal mi történt?

Gombóc egy hatalmasat repült egyenesen a sűrű bozót felé. Néhány pillanatra madárnak érezhette magát. Besüvített a magas fű közé, ahol puhán huppanva földet ért. Rövid ideig még nem mozdult, de miután teljes csendet tapasztalt maga körül, és érezte a fű kellemes lágyságát, kinyújtózott a labda pózból. Szaglászott, forgolódott, próbálta megérteni, hogy mi történt vele. Egyik pillanatban még a parkban a gyerekek fogja volt, a másikban pedig szabad sündisznó. Közben meg a tündér is felbukkant. Megint zavarosak voltak a gondolatai és álomszerű érzése támadt. Csőrke és Szurka is előkerültek. Látták Gombócon a zavarodottságot, faggatni kezdték, hogy mi történt. Gombóc pedig elmesélt mindent, egészen onnantól, hogy kiszemelte a parkban a süteményt. A barátai nem igazán hittek neki. Azt gondolták, hogy Gombóc egyszerűen elaludt egy bokor tövében és csak álmodta az egész történetet.

Az erdei tündér egy fa mögött hallgatózott. A barátok egész beszélgetését végighallgatta és arra az elhatározásra jutott, hogy a verébnek és a méhnek is be fogja bizonyítani, hogy ő nem csak egy álom. Talán nem is olyan sokára, mindkettőnek hasznos segítője lesz, akárcsak ezúttal Gombócnak volt.