12. rész

2012.03.15.

 

 

 

Csőrke már három éjszaka nem aludt nyugodtan. A nyugalmát az egész éjjel hallható nyüszítés zavarta. Valami olyasféle vékony hangú sírdogálás volt ez, mint amikor egy kiskutya nyüszköl.  Csőrke biztos volt benne, hogy egy elcsatangolt kutya sírását hallja a távolból. Mivel már több napon keresztül nem hagyott nyugalmat ez a hang se neki, se a párjának, ezért egyik reggel felkerekedett. Alacsonyan szállva a fák között, pásztázta az erdőt, hogy merre van az az elkóborolt kutyuska. Ha megtalálja, majd jól leszidja, az biztos! Megkeresi az anyukáját, és őt is megdorgálja, amiért nem vigyázott jobban a gyerekére. Hát felháborító, hogy minden éjjel zavarja a nyugalmukat egy elcsatangolt, szófogadatlan kiskutya.

Ekképpen gondolkodott magában Csőrke, mikor megpillantotta a magasból a szőrgombócot. Egy bokor tövében feküdt összegömbölyödve. Odafentről nehéz volt megállapítani, hogy miféle kutya. Csak annyi látszott bizonyosan, hogy dús, vörös bundája van. Az egyik fa ágáról alaposabban szemügyre vette az állatot. Tipegett-topogott, forgatta a fejét, hogy minden oldalról lássa a kutyát. Ám annyira össze volt gömbölyödve az a jószág, hogy azt sem lehetette tudni, hogy melyik az eleje és a vége.

Aztán hírtelen a kis szőrpamacs kinyújtózott. Csőrke szemei kigúvadtak a meglepetéstől. Hiszen nem is kutya volt az, hanem egy rókakölyök. Amint négy lábra állt a vadállat, akkor lehetett látni, hogy mi a baja. A hátsó lábán egy hurok volt. A hurok kissé hátrahúzta a lábát, de el nem eresztette. A kisróka újra nyüszkölni kezdett a fájdalomtól és a kétségbeeséstől.

Csőrke figyelte a csapdába esett rókát, aki hosszú ideig hallatta a hangját. Biztosan az anyját hívta. Mivel a visítására nem jött válasz, újra összekuporodott a bokor aljában és pihent. Annyira szomorú látványt nyújtott, hogy Csőrke megsajnálta. Nem kedvelte a rókákat, de ezen a kölykön megesett a szíve. El is rohant Gombócért, hogy segítséget kérjen tőle.

- Hogy én szabadítsak ki egy rókát? Még mit nem! – háborodott fel a sün, mikor a veréb barátja elmesélte neki a róka baját. – Amint szabad lesz, rám veti magát és felfal. Sok süntársam esett már áldozatul a rókának. Én nem akarok erre a sorsra jutni.

- Nem ismerek rád! Te mindig nagylelkű vagy. Most pedig nem akarsz segíteni egy bajba esett állaton?

- Csőrke, ha egy mókus, egy nyúl, egy rigó, egy katicabogár vagy akármi más lenne, én örömmel segítenék. De egy rókán? Te is jobban teszed, ha távol tartod magadat tőle. Gondolom olyan éhes lehet már, hogy egyben lenyelne téged és engem is.

- Jól van, ha nem tudod legyőzni a félelmedet, akkor maradj! Én viszont megmentem egy kis róka életét! – morgott Gombóccal a veréb. Aztán ment Szurkához, hátha ő segítőkészebb lesz. Közben újra hallotta a távolból a rókakölyök sírását. Összeszorult a szíve e hang hallatán. Sietnie kell, a szegény rókagyerek már nagyon szenvedhet.

Szurkát a kaptárban találta. Nem örült, hogy feltartják a munkájában, de hajlandó volt segíteni. A méhek nem félnek a rókáktól. Szurka egyáltalán nem találta veszélyesnek, hogy egy róka közelébe menjen.

A csapatnyi méh zümmögésére felijedt a kis róka. Remegve tekintett fel a fölötte hemzsegő rajra. A bokor alá próbált menekülni, de a hátsó lábára tekeredett kötél nem engedte. Rángatta a hurokba szorult lábát, szabadulni próbált, de nem sikerült. Újra kétségbeesve nyüszkölt, hátha az anyja meghallja őt és a segítségére siet. Csőrke is előkerült, a rókakölyök mellé szállt. Halk szavakkal próbálta nyugtatni az állatot és értésére adta, hogy segíteni szeretnének rajta. Míg a méhraj a bokor ágain tanyázott, Csőrke megvizsgálta a kötelet, ami többszörösen a róka lábára tekeredett. A bokor ágaira is rácsavarodott és egy földbe szúrt vasdarabra is rá volt kötve. Nehéz feladatnak látszott a kis róka kiszabadítása. Az lett volna a legjobb megoldás, ha kirángatják a vasat a földből. Húzta a veréb a csőrével a kötelet, a méhek ugráltak a bokor ágain, hátha a kötél lecsúszik valahogyan. Ám a kötél nem csúszott le az ágakról, a vaspálca nem jött ki a földből. A kis róka pedig egyre keservesebben sírdogált. Úgy tűnt, hogy képtelenek lesznek kiszabadítani a csapdába esett rókát. Aztán egyszeriben fűcsörgés támadt és megjelent Gombóc. Csőrkének kipottyant a kötél a csőréből. Meglepődött aztán nagyon megörült. Tudta ő, hogy a nagylelkű sün barátja nem hagyja cserben.

Gombóc hamarjában felmérte a helyzetet. Odasietett a vasrúdhoz és hegyes körmeivel kaparni kezdett a tövében. Hipp-hopp akkora lyukat ásott, hogy a rúd magától kifordult a földből. A kis róka megérezte, hogy meglazult a lábán a kötél. Rántott egyet-kettőt a lábával és a hurok leoldozódott. A rókakölyök kiszabadult. Gombóc egy percre megszeppent. Valami rosszra számított. Azt hitte, hogy rögvest rátámad a rókafi. Ám a kis róka egy hálás pillantást vetett a segítő csapatra és úgy elinalt, hogy pillanatok alatt elnyelte a bozótos.

A három barát megfáradva, de megelégedve mosolygott egymásra. Jó érzés töltötte el a szívüket, hogy megint segíteni tudtak valakin. Az is bebizonyosodott, hogy a jó szív le tudja győzni a legnagyobb félelmet is. Gombócnak nagy tanulságul szolgált a kis róka kiszabadítása.