A méhecske, a veréb és a sün kalandjai

 

1.rész

2012.01.08

 

 

 

Hármójuk barátsága egy almának volt köszönhető. Vagy annak a szemüveges kislánynak, aki a játszótéri padon felejtette az uzsonnájának az egyik felét, egy piros almát.

Az történt, hogy egy tavaszi délutánon egy kislány érkezett a játszótérre. Az iskolából jött. Megéhezett és leült a zöld padra. Maga mellé rakta rózsaszín iskolatáskáját. A táskából egy zacskót húzott ki. A zacskóban egy vajas zsemle volt és az a fényes, piros alma. Az almát a pad szélére tette, aztán nekilátott a zsemléjének. Lassan, hosszú ideig evett. Bizonyára ő is érezte, hogy sokat időzött, mert még le sem nyelte az utolsó falatot és már kapta a hátára a táskáját. Szinte futott hazafelé.

És az alma? Hát az ottfelejtődött a zöld pad végén. Ott ragyogott a fényes, gömbölyű alma. A kis szürke veréb, aki a pad fölé hajló fa ágán ült, már akkor meresztgette az almára a szemét, mikor a kislány a padra tette. Még izgatottabb lett, amikor látta, hogy az alma magányosan maradt. Egy darabig félénken topogott az ágon, még nem mert leszállni onnan. Aztán a nagy csend, az üres játszótér felbátorította a kis verebet. Úgy, mint egy levél, teljesen észrevétlenül lehullott az ágról. Egyenesen az alma mellé pottyant. Újra izgatottan topogott, ide-oda kapta kis fejét, hogy lássa biztonságban van-e. Nem látott semmi gyanúsat, ezért nekilátott az almának. Csipkedte, vájogatta az alma húsát. Minden falat hatalmas élvezet volt számára. Ritkán lehet ilyen finom falathoz ilyen könnyen hozzájutni. Annyira elvette az eszét a finom alma, hogy észre sem vette, mennyire ellökdöste. Egyre jobban görgött az alma a pad vége felé. Aztán egyszer csak lepottyant és begurult a fűbe.

A kis szürke veréb igen megrémült. Az alma csábította, de nem mert érte leszállni. Kutya, macska, pocok, bármi tanyázhat a magas fűben. Cseppet sem biztonságos a földön tartózkodni egy kicsi verébnek. Addig-addig gondolkodott, hogy valóban mozgolódás támadt a fűben. Már mozgatta a szárnyát, készen állt a menekülésre. Attól tartott, hogy rögvest előugrik egy macska. De a levélcsörgést nem egy húsevő okozta, hanem egy tüskéshátú sün. A veréb ijedtsége felháborodásba csapott át. Az alma márpedig nem lesz a süné.

Most már felbátorodva ugrott le a padról a megcsipkedett alma mellé. Dühösen kiabált a sünre, aki már szagolgatta az almát.

- Ez az én almám. Nem ehetsz belőle!

- Bocsánat, nem tudtam. - felelte megszeppenve a sün.

- Máris viszem innen. - a veréb felugrott az almára, csőrébe csippentette a szárát és próbált elrepülni vele. Csak verdesett a szárnyával, de az alma túl nehéznek bizonyult. Percekig próbálkozott, de teljesen hiába. A sün igazán meglepődve nézte a veréb ügyetlenkedését. Nem tudta, hogy segítsen-e vagy adjon valami jó tanácsot. Úgy gondolta, hogy egy jó tanács mindkettejüknek jól jöhet.

- Te veréb! Felezzük el az almát. - szólt a sün.

- Semmiképp. Én találtam. Az enyém. - felelte a veréb és szüntelenül küszködött az almával.

- Ha elfelezzük neked könnyebb lesz elvinni és én sem maradok éhes.

- Értsd meg, hogy nem lehet! - most már kiabálva mondta a veréb, mert nagyon ideges volt, hogy nem tudja elmenekíteni az almáját.

Ki tudja, hogy meddig kínlódott volna a veréb, ha meg nem zavarja valami zaj. A sün már nem mozdult, kezdett összegömbölyödni. A veréb az almán állt és kapkodta kis fejét, hogy honnan jön a zaj. A sün már egy tüskés labda volt mire a veréb meglátta a közeledő méhrajt. Sötét gomolyagban közelített a hangos raj. A veréb csöppnyi eszével megérezte, hogy ez a csapat fullánkos az ő almáját akarja. Félelmét leküzdve kitartott az almája mellett. Mikor már egészen a feje fölött zsongott a csapat, elkiáltotta magát: - Nem adom az almát! - A méhraj lejjebb ereszkedett, már szinte borzolták a veréb feje tetején a tollakat. A kis veréb azonban nem mozdult. - Menjetek innen! Az alma az enyém! -  harsogta nekik. Azok pedig nem mozdultak a feje fölül. Ott kavarogtak, egy-egy méh már meg is tapadt az alma oldalán. A veréb csapkodott a szárnyával, hogy elhesegesse őket, de mindhiába. Nem távoztak. Aztán egy kövér méh a veréb elé röppent és morcosan nézett rá.

- Ha nem akarsz egy szurit a tollaid közé, akkor add át az almát.

- A sünnek sem adtam, nektek sem adom.

- Tudod ki vagyok én?

- Egy méh.

- Egy méh, aki a 3514-es kaptár vezetője és parancsnoka. Komoly és tekintélyes vezetője vagyok a rajnak. Megszoktam, hogy mindenki nekem engedelmeskedik. Ezt tőled is elvárom! - így fenyegette a méh a verebet.

- Az a helyzet, hogy én nem vagyok méh. Nekem nem parancsolhatsz. Az alma marad!- a kis veréb sziklaszilárdan kitartott az almája mellett, pedig érezte, hogy nem lesz jó vége ennek vitának. Ez a vezérméh igen harcias lénynek látszott. Biztosan nem viccelt a szurival kapcsolatban. Talán mégis jobb lenne átadni az almát. Ezen merengett a kis veréb, amikor a sün felkiáltott: - Vigyázz veréb! - A méhek szétrebbentek, a bokor szétnyílt és egy zöld szemű macska ugrott a veréb felé. A kis veréb az utolsó pillanatban szállt el a macska karmai elől. Újra a fa ágán ült, onnan figyelte amint eloson a macska. Aztán egy zöld ruhás ember érkezett, zsákkal a kezében. Hosszú bottal turkálta a füvet. Szemetet szedett. Meglátta a megcsipkedett almát. Felszedte és a zsákba dobta. Aztán tovább ballagott. A kis veréb elszomorodott. Pedig minden olyan jól kezdődött.

Mikor az ember elment, a veréb lepottyant a fűbe. A sün épp kinyújtózott a gombóc pózból.

- Elvitték. - mondta a sünnek szomorúan.

- Sajnálom, igazán elfelezhettük volna.

Újra zümmögés hallatszott. Ez a zümmögés már nem volt olyan hangos, mint pár perccel azelőtt. A kövér méh termett mellettük: - Te veréb! Ha nem ellenkezel annyit, mindenki jól lakhatott volna. Tudod-e, hogy a sünnek köszönheted a megmenekülésedet?

- Igen, valóban. Köszönöm sün, hogy figyelmeztettél a veszélyre.

- Örülök, hogy nem lett baj, csak az almát sajnálom. Tudjátok mit? Ha már ilyen szerencsésen megmenekültünk a macska elől, legyünk barátok.

A méhnek és a verébnek tetszett a sün ajánlata, és rábólintottak. Bemutatkoztak egymásnak. A méhet Szurkának hívták, a verebet Csőrkének, a sünt Gombócnak. Még egy darabig beszélgettek, aztán mindenki ment a dolgára.

Így barátkozott össze a méh, a veréb és a sün. Csak azt felejtették el megbeszélni, hogy mikor találkoznak legközelebb.